4. Team

Drága olvasóim!
Bocsánatkéréssel tartozom, amiért csak ekkora kihagyás (majdnem egy év) után sikerült megírnom a blog negyedik fejezetét. Nem szeretnék mentegetőzni, a lényeg az, hogy nagyon sajnálom.
Kárpótlásul viszont igyekeztem egy hosszú és eseménydús részt összehozni. Majd elmondjátok, hogy sikerült-e. :D
Nem is húzom tovább a szót; jó olvasást mindenkinek, aki ennyi idő után is kíváncsi Leila Sparkle és Brooklyn Beckham történetére! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

***

„Egy csapat tagjának lenni (...) jobb, mint egyedüli főszereplőként villogni valamiben (...).” - Kimberly Potts

***

Egy hét. Ennyi telt el azóta, hogy először jártam a Beckham-házban. Másnap már munkába is álltam, és Victoria vezetésével megkezdődött a Victorious Fashion-ruhák tervezése, készítése, a nyár végi bemutató előkészítése, és még sorolhatnám. Attól a pillanattól kezdve, hogy minden reggel beléptem a ház kapuján, nem akadt egy szabad percem sem, egész nap fel-alá rohangáltam, hogy teljesíteni tudjam Victoria parancsait. Igen, parancsait. Ugyanis kiderült, hogy főnököm kifejezetten komolyan veszi ennek a munkafolyamatnak minden egyes szösszenetét, és mindent tökéletesen akar csinálni, szóval tizedmásodpercenként osztogatja az újabb utasításokat, hogy rendben menjenek a dolgok. 

Ma reggel például már a negyedik adag kávéjáért küldött fel a konyhába, nekem pedig nem volt más választásom, teljesítenem kellett a feladatot. 

- Jó reggelt, Hannah! – köszöntem Victoria titkárnőjének, aki velem egy időben lépett be a konyhába.

- Szia, Leila! – Halvány mosolyt villantott felém, és a kávéfőzőhöz lépett. Főnökéhez hasonlóan ő is a sokadik adag koffeint készült elfogyasztani ma reggel.

Hannah a 30-as éveiben járhatott, és alapvetően semmi problémám nem volt vele. Kedves volt és szorgalmas, de valahogy nem akadt közös témánk. Ahányszor csak összefutottunk, beállt a kínos csend a köszönést követően. Márpedig nincs is rosszabb a kínos csendnél.

Éppen ezért igyekeztem a lehető leghamarabb kijutni a helyiségből. Egy apró csészényi eszpresszóval hagytam el a konyhát, és siettem a nappali felé, ahol szándékom szerint a lifttel jutottam volna le az alaksorba. Csakhogy amint megálltam a felvonó előtt, és a hívógomb fölé helyeztem az ujjamat, az ajtó magától kinyílt. Egy gyönyörű, barna szempárral találkozott a tekintetem.

- Szia! – húzta féloldalas mosolyra a száját Brooklyn. 

Hosszú másodpercekig köpni-nyelni nem tudtam, annyira váratlanul ért ez a találkozás. Gyorsan pislogtam párat, mert rájöttem, hogy addig kikerekedett szemekkel bámultam rá, aztán erőt vettem magamon, és halkan visszaköszöntem.

Hirtelen nem is tudtam, miért – na, jó, valószínűleg a ténytől, hogy a főnököm fia állt előttem, akitől elég nyilvánvalóan eltiltottak -, de zavarba jöttem. Brooklynon nem látszott semmilyen, az enyémhez hasonló feszültség. Lazán és mosolyogva állt előttem, és az arcomat fürkészte. Ettől csak még inkább zavarba jöttem, és próbáltam kerülni a pillantását; leginkább úgy, hogy elnéztem mellette. Így vettem észre azt, hogy mit fog a bal kezében.

- Te gördeszkázol? – kerekedett el a szemem az előbbinél is jobban. Máris kevésbé tartottam kínosnak ezt a találkozást.

A lift ajtaja csukódni kezdett, Brooklyn pedig tett egy lépést előre, mielőtt végleg bezárult volna.

- Aha – biccentett. – Szar napok után mindig deszkázni megyek.

Inkább nem kérdeztem meg, hogy „szar napja” van-e. Gondoltam, úgysem tartozik rám.

- Az klassz. – Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, és a lift felé indultam, hogy visszatérjek a munkámhoz.

- És te? Csak nem egy deszkáshoz van szerencsém? – Háttal álltam neki, de éreztem a hangján, hogy mosolyog. Megfordultam, és viszonoztam a mosolyát.

- Egészen pontosan London legjobb deszkása áll előtted – húztam ki magamat.

- Valóban? – Láttam rajta, hogy nem hisz nekem.

- Valóban. Egy felfedezetlen tehetség vagyok.

Úgy tett, mintha elgondolkodna ezen, aztán a szemembe nézett, és rávágta:

- Nem hiszek neked.

- Nagy kár.

- Bizonyíts. – Kihívóan méregetett, és minden bizonnyal arra számított, hogy megfutamodom. Rosszul gondolta.

- Jó – feleltem.

- Jó – ismételte meg. – Miért nem tartasz most velem?

- Éppen dolgozom – emeltem fel a még mindig a kezemben tartott kávés csészét.

- Hát persze. – Láthatóan elkomorodott. - Anyám azt mondta, tehetséges vagy. Akkor miért a kávét hordozod neki? – nézett rám összevont szemöldökkel. 

A témaváltás váratlanul ért.

- Nem CSAK a kávéját hordozom – szegtem fel az államat. 

- Valóban? – Nem tűnt úgy, mintha hitt volna nekem.

- Igenis sok minden másban is segítek neki. 

- Például? – A világért sem vallottam volna be neki, hogy az elmúlt egy hétben tényleg csak Mrs. Beckham kávéjáért rohangáltam. Pedig az ő terveit látva nekem is nagyon sok megvalósítandó ötletem támadt. De Victoria nem kérte a segítségemet a ruhákkal kapcsolatban. 

Hirtelen átfutott az agyamon valami: ha valóban csak afféle szobalányként funkcionálok, vajon miért ígért nekem olyan sok pénzt a munkámért cserébe?

- Nem hiszem, hogy értenél hozzá – böktem ki.

Egy kis ideig összeráncolt szemöldökkel meredt maga elé, végül csak ennyit mondott:

- Ne hagyd, hogy megfélemlítsen.

Sarkon fordult, és kisétált a hallba. Megnyomtam a lift hívógombját, és beléptem a fülkébe. Még hallottam, ahogy Brooklyn a gördeszkáján suhan végig a bejáratig, aztán a felvonó ajtaja bezárult. Egyedül maradtam a gondolataimmal és egy csésze kihűlt kávéval.

***

- Ez hideg – közölte rezzenéstelen arccal Victoria, miután belekortyolt a mai negyedik koffeinadagjába. Az íróasztalánál ült az irodájában, és egy meseszép koktélruha rajzát tanulmányozta.

Tudtam, hogy magyarázatra vár a kávéját illetően, de engem valami más foglalkoztatott.

- Lenne egy kérdésem – jelentettem ki. Victoria érzelemmentesen, egy szó nélkül meredt rám. Gondoltam, ez azt jelenti, hogy várja a kérdést. – Amikor felajánlotta nekem ezt a munkát, igen magas összeget ígért fizetésként. És azt, hogy megismerteti velem a divat világát. Miért nem vehetek akkor részt a valódi munkában? – Nem tudtam, hogy ez a pár mondat vajon udvariatlannak számít-e, de mindenképpen hallani akartam a válaszát.

Óráknak tűnő percekig, talán mindössze másodpercekig nézett a szemembe anélkül, hogy megmozdult, sőt hogy pislogott volna. Őszintén megkönnyebbültem, amikor végre megszólalt, mert kezdtem azt hinni, hogy nyitott szemmel elaludt mialatt beszéltem, vagy valami ilyesmi.

Csakhogy olyasmit mondott, amire egyáltalán nem számítottam. Hogy miért? Mert egyáltalán semmi köze nem volt ahhoz, amit kérdeztem. Legalábbis azt hittem.

- Leila. Hadd kérdezzek valamit. Ugye tisztában vagy vele, hogy a fiam, Brooklyn és közted soha nem lehet semmi?

Fogalmam sem volt, hogy mégis miből következett ez a kérdés. Tanácstalanul pislogtam a főnökömre.

- Én… Természetesen tisztában vagyok ezzel. Ezt… már el tetszett mondani. De nem ér… - Lehetőségem sem volt hangot adni értetlenkedésemnek, mert Victoria félbe szakított.

- Helyes. Akkor ehhez tartsd magad, ha kérhetem. Tudtommal nem ismeritek egymást, és szeretném, ha ez így is maradna. Nem vagytok egy súlycsoportban. Világos? – Komor tekintettel bámult rám. Na, nem mintha szokott volna nem-komoran nézni.

- Világos. – Továbbra sem értettem semmit, de jobbnak láttam, ha csak helyeselek. Mondjuk, a „súlycsoportos” rész azért nem hangzott túl szépen.

- Kiváló. Most pedig gyere utánam. Anyagot kell választanunk a raktárból ennek a ruhának az alsószoknyájához – emelte fel az asztalán heverő rajzot, és felállva felém nyújtotta. 

- Ez gyönyörű – jegyeztem meg a tervet tanulmányozva. Spagettipántos, sötétkék, térdig érő ruhaköltemény volt fodrokkal és fénylő kövekkel. Pontosan úgy nézett ki, mint amire akkor sem lenne pénzem, ha én lennék az angol királynő. Na, jó, akkor talán megengedhetném magamnak, de ha nem derül ki, hogy valamilyen rejtély folytán a korona várományosa vagyok, attól tartok, ezt a ruhát sosem fogom viselni.

- Igen, az. – értett egyet Mrs. Beckham. – Én terveztem. – Büszkén húzta ki magát, majd egy határozott mozdulattal visszavette tőlem a papírt, és az ajtó felé indult, kezében egy kulcscsomóval. 

Én kissé döbbenten próbáltam értelmezni az imént történteket, de erre nem volt időm. Victoria sürgetően köhintett egyet, mire észbe kaptam, és kisétáltam utána a folyosóra. 

Fél órája lehettünk a raktárban az anyagok között kutakodva, amikor Mrs. Beckham visszaküldött az irodájába a telefonjáért, mondván, hogy még egy darabig itt leszünk, nehogy elszalasszon egy fontos hívást. 

Szó nélkül teljesítettem a kérést. Illetve parancsot. 

Az irodába lépve végigpásztáztam Victoria asztalát, óvatosan felemeltem a rajta heverő papírokat és füzeteket, de a telefont sehol sem találtam. Átsétáltam a bútordarab másik oldalára, hogy a fiókokban keressem a készüléket, de amikor a legfelső fogantyújáért nyúltam, hirtelen lefagytam. Olyasmit láttam Victoria monitorján, amire nem számítottam: egy biztonsági kamera felvételét. Sőt, nem is felvétel volt. Mrs. Beckham élő egyenesben figyelhette az alaksorba vezető liftet; azt, hogy kik jönnek le az ő földalatti „divatközpontjába”, illetve kik hagyják el azt.

Látta. – Ez volt az első gondolatom. Victoria látta, hogy a fiával beszélgettem. Tudta, hogy ezért hűlt ki a kávéja. 

És akkor mindent megértettem. Hogy miért mellőzte a segítségemet a tervezéssel kapcsolatban. Hogy miért bánt úgy velem, mint egy szolgálóval, és nem egy gyakornokkal. Hogy amikor ma rákérdeztem mindennek a miértjére, miért hozta fel Brooklynt ahelyett, hogy válaszolt volna. Illetve… Ezzel valójában megadta a választ minden kérdésemre.

Amikor a szalon kirakatában meglátta a ruhát, amit készítettem, valószínűleg tényleg tehetségesnek gondolt, és valóban segíteni akart, hogy részese lehessek a divat világának. De aztán megismertem a fiát, és veszélyt látott bennem. Brooklynnal egykorúak voltunk, és látta, miként néztünk egymásra, amikor először találkoztunk. Látta, hogy valamilyen ismeretlen oknál fogva megbabonáztuk a másikat. Ő legalábbis ezt tette velem. Nem ismertem őt, de ezen változtatni akartam. Victoria viszont nem. Neki az volt minden vágya, hogy a fia csak olyanokkal barátkozzon, akik nagyhírű családból származnak, vagy legalább letettek már valamit az asztalra életük során. Én pedig egyáltalán nem feleltem meg ezeknek az elvárásoknak, és ezt Victoria úgy akarta érzékeltetni velem, hogy megmutatta, hol van a helyem. Ő parancsol, én engedelmeskedem. Nem voltam egy súlycsoportban sem vele, sem a fiával, és amíg nem volt benne biztos, hogy ezzel én is tisztában vagyok, úgy bánt velem, hogy biztosan felfogjam, mi is a helyzet.

Megnyugodhat, Mrs. Beckham. Felfogtam.

***

A nap hátra levő részét a raktárban töltöttem Victoriával, majd a munkaidőm lejártával hazamentem, és anyának segítettem a szalonban. Carol néni persze ma is nálunk lebzselt, és szokás szerint mindent kritizált, amit csak lehetett.

- Nem értelek, Carmen – nézett anyára a fejét rázva. – Miért nem fogadsz fel valakit, aki kitakarítja ezt a borzadályt? – Feltételezem, hogy a szépségszalonra gondolt.

- Te is tudod, hogy miért, Carol. Nincs erre pénzünk – szabadkozott anya. Mint mindig.

- Nem mintha lenne itt egy darab porszem is. – Dühös pillantást vetettem Carolra. Anya és én éppen a kirakat üvegét mostuk le, de drága nagynéném nyilván arra gondolt, hogy minden más is tiszta kosz ezen a helyen. – Egyébként pedig… - Spricceltem egyet a tisztítószerből. – Ha annyira zavar az itteni higiénia, miért nem segítesz takarítani? Vagy jobbat tudok. Miért nem húzol el innen?

- Hogy mondod, te kis… - pattant fel a kanapéról Carol.

- Leila! – szólalt meg vele egy időben anya is. – Nem beszélhetsz így vele. – Ezt már csak suttogva mondta. Nem dorgálóan. Nem idegesen. Kérlelve. Arra kért, hogy fogjam vissza magamat, mert nagy veszélybe sodrom magunkat, ha felbőszítem Carol nénit. És igaza volt; ezt nem tehettem meg a családommal. Le kellett csillapodnom. – Jobb lesz, ha most elmész. Majd én befejezem – mutatott a kirakatra.

- Rendben – motyogtam, azzal rá sem pillantva a nagynénémre kiviharzottam az ajtón, és a lépcsőházunk bejárata felé vettem az irányt. Magamban fortyogtam, és a pokolba kívántam azt az utálatos nőszemélyt, aki a létező összes módon megkísérelte már megkeseríteni az életünket. És sajnos volt, hogy sikerrel járt. Zsarolás, durva csipkelődés, sértő kritika, hazudozás. Ez mind Carol kedvenc elfoglaltságai közé tartozott. Undorodtam tőle.

- Hát te? – Gondolataimból a bátyám hangja szakított ki, aki szembe jött velem a lépcsőn. Feltételezem, nem volt nehéz észrevennie, hogy fortyogok a dühtől.

- Ne most, Dylan. – Megpróbáltam elslisszolni mellette, de karját oldalra tartva megakadályozott ebben.

- Mire készülsz? – Gyanakodva méregetett, és a világért sem engedett volna utamra, amíg nem bizonyosodott meg arról, hogy nem fogok meggondolatlanul cselekedni. 19 éves volt, kis családunk legidősebb hímnemű tagja; éppen ez volt az oka annak, hogy lényegében magára vállalta az apa szerepét.

- Gördeszkázni megyek. – Ösztönös válasz volt, valójában addig a pillanatig eszembe sem jutott ez a lehetőség. De ez az egy valami közös volt Brooklyn Beckhamben és bennem: „szar napok” után én is mindig elmentem deszkázni, és most is erre készültem, ha már Dylan így rákérdezett.

- Mi történt? – Még mindig gyanakvóan nézett rám, nekem pedig nem volt türelmem ehhez a beszélgetéshez. Dühösen és némiképp meglepve vele a bátyámat arrébb löktem a karját, és már a lépcsőfordulóból kiáltottam vissza neki.

- Carol. Carol történt. 

Kettesével szedve a lépcsőfokokat felrohantam a lakásunkhoz. Mire a deszkámmal együtt visszatértem oda, ahol Dylanbe botlottam pár perccel azelőtt, a bátyám már nem volt ott.

***

Az utcára kiérve felpattantam a gördeszkámra, és onnantól kezdve mintha fokozatosan elcsendesedett volna minden. Leginkább a gondolataim, amiktől szabadulni igyekeztem.

Pár saroknyira a lakásunktól (jó, igazából sok saroknyira) volt egy pálya, ahova sokszor jártam még régebben. Mostanában viszont sosem volt annyi időm, hogy ellátogassak oda. A pálya egy hatalmas park közepén volt, és általában meglepően kevesen tartózkodtak ott. Talán azért, mert egy viszonylag eldugott helyen állt; a legtöbb deszkás inkább a központban tobzódott. De ott sok volt az ember, nekem pedig az egyetlen vágyam ezen a napon az egyedüllét volt. 

Mikor megérkeztem a park bejáratához, rögtön a belseje felé vettem az irányt. Nem figyeltem a mellettem elhaladó emberekre, csak a gördülő kerekek megnyugtató hangjára. Valószínűleg éppen ezért nem vettem észre, hogy valaki a nevemen szólított.

- Hé, Leila, állj már meg! – kiabálta valaki nevetve, bizonyára sokadszorra.

Lefékeztem, és kutatóan körbepillantottam. Legnagyobb meglepetésemre Brooklyn gurult felém a deszkáján.

- Hát te? Reggel óta itt vagy? – Döbbenten néztem rá. Már az is éppen elég meglepő volt, hogy itt találtam őt.

- Igen. A barátaimmal. A nyári szünet legtöbb napját együtt szoktuk tölteni – magyarázta. – Épp a boltba indultam, amikor megláttalak.

- Boltba? – Felvont szemöldökkel bámultam rá.

- Boltba. Tudod… Venni ezt-azt. – Nem úgy tűnt, mintha el akarná mondani, mi célból indult vásárolni, és mintha kissé zavarba jött volna, de azt hiszem, magamtól is rájöttem, miért. Ha reggel óta itt voltak a barátaival, bizonyára… hm… megszomjaztak. 

- Értem. – Próbáltam visszafojtani a mosolyomat, és nem kimutatni, hogy magamban jót mulatok a zavarán. – Nem szólok róla senkinek. – Reméltem, hogy tudja, nem vagyok az anyja besúgója. Ettől a gondolattól lelohadt a mosolyom. Vajon ezt gondolja rólam, és ezért nem akarta elmondani, hogy mire készült a haverjaival?

De ő csak kacsintva biztosított róla, hogy „pontosan tudja”.

***

- Te komolyan visszajöttél sör nélkül? – Ez volt a barátai első kérdése, amikor Brooklynnal együtt odasétáltam hozzájuk. 

- De hozott nekünk csajt! – fedezett fel magának az egyik srác.

- Michael Christopher Knight! – szólt rá fenyegetően egy lány. – Mit is mondtál?

- Haver… A teljes neveden szólított – húzta be a nyakát a „Michael Christopher Knight” mellett ülő, szőke fiú.

- Jaj, Chloe, tudod, hogy nem úgy értettem. – Azzal átkarolta a barátnőjét. Legalábbis feltételeztem, hogy a szőke lány és ő együtt vannak.

Miután Brooklynnal lezártuk azt a bizonyos vásárlós beszélgetést, hirtelen felvetette az ötletet, hogy megismerhetném a barátait. Valahogy nem volt szívem azt mondani, hogy valójában egyedül akartam lenni, szóval beleegyeztem. És hát itt voltam. Hat ismeretlen emberrel; három lánnyal és három fiúval. De nem sokáig maradtunk ismeretlenek, ugyanis Brooklyn bemutatott mindenkinek, majd elsorolta a többiek neveit is. 

A veszekedős pár fiú tagjának a nevét már tudtam, a barátnőjét pedig Chloe Jhonsnak hívták. A Michael melletti, szőke srác neve Thomas Hunter volt, de ő a lelkemre kötötte, hogy csak és kizárólag Tommynak hívjam, mert csak arra hallgat. Ezen elmosolyodtam, és megnyugtattam, hogy nem fogom elfelejteni. Kisfiúsan aranyosnak tűnt. Volt a társaságban egy lány, akin egyértelműen látszott, hogy latin vér folyik az ereiben. Ő volt Lola Márquez, akit bár akkor láttam először, rögtön a nyakamba ugrott, és egy szoros öléssel biztosított afelől, hogy szívesen lát itt. Ők mindannyian egymással szemben álló padokon ültek, mellettük viszont állt még két személy, mindketten fél lábbal a gördeszkájukon. Valerie Roberts és Dominic Joiner. Róluk nem sok mindent tudtam így elsőre megállapítani, csak annyit, hogy nem beszélnek sokat, és mintha szomorúak lennének. Bár a fiú annyit azért elárult, hogy a beceneve Nick, de többet meg sem szólalt, csakúgy, mint Valerie. Elgondolkoztam azon, hogy kettejük búskomorságának talán köze lehet egymáshoz, de mivel alig ismertem ezeket az embereket, inkább senkinél sem kérdezősködtem efelől.

- Nos, Leila. – Brooklyn ünnepélyes hangnemben szólalt meg, amit nem tudtam mire vélni. – Tudod, mi következik most?

- Nem? – Inkább kérdés volt, mint válasz.

- Megmutathatod, miért is vagy te a város legjobb deszkása. – Karjait összefonva nézett rám, és kihívóan méregetett. 

Sosem szerettem mások előtt gördeszkázni, olyankor úgy éreztem, mintha az, amit csinálok, csak egy műsor lenne. Pedig számomra sokkal többet jelentett ez a sport. Nyugalmat. Szabadságot. De menekülést is. És úgy éreztem, hogy ezek az érzések nem tartoznak senki másra, csak rám. 

De ott állt előttem Brooklyn Beckham azzal a hatalmas vigyorral az arcán, amiből egyértelműen arra lehetett következtetni, hogy nem hisz nekem. Márpedig én azt akartam, hogy tudja, nemcsak arra vagyok jó, hogy az anyja kávéjáért rohangáljak. Azt akartam, hogy tudja, ki áll előtte. Mert nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy London legjobb deszkása vagyok. Talán nem indultam versenyeken, hogy hencegjek a tudásommal, de minden szabadidőmet a deszkázásra és álmaim ruháinak megtervezésére szántam. És hittem abban, hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét, és hogy a hosszú órák, amelyeket ennek a sportnak szenteltem, nem voltak hiábavalók.

Oké, beismerem, nem biztos, hogy én vagyok London legjobb deszkása, de akár lehetek is. Tudtam, hogy jó vagyok, és ezt be is akartam bizonyítani.

- Rendben – bólintottam határozottan, azzal megindultam a félcső felé.

***

Nem tudom, mennyi időt töltöttem a pályán, de nem is érdekelt. Amíg ott voltam, megint rájöttem, hogy miért szeretem annyira ezt a sportot. Éreztem, ahogy a szél belekapott a hajamba. Láttam, hogyan suhan el a talpam alatt a talaj. Hallottam a kerekek folyamatos zaját. Engem mindez megnyugtatott. Amikor a deszkámon álltam, mintha egy másik világba kerültem volna. Egy olyan világba, ahol minden tökéletes.

Amikor elindultam a félcsőben, már nem akartam London legjobb deszkása lenni, és ezt bebizonyítani Brooklynnak és a barátainak. Csak Leila voltam, aki mindössze boldog akart lenni. És az is voltam; ahogy ebben a parkban mindig.

Egy idő után feleszméltem, és úgy döntöttem, ideje véget vetni a műsornak; eleget láttak már, úgyhogy visszagurultam újdonsült ismerőseimhez. Legnagyobb meglepetésemre mindannyian összehúzott szemekkel méregettek.

- Hát… - szólalt meg kis idő után Brooklyn. – Én komolyan azt hittem, hogy életedben nem láttál még gördeszkát – vallotta be. 

Jóízűen felnevettem.

- Beismered, hogy tévedtél? – vontam fel a szemöldökömet.

- Legyen. Tévedtem. Bevallom. – Elmosolyodott, és feltartotta a tenyerét. Szintén mosolyogva belecsaptam.

- Nos, Leila Sparkle, ha nem is vagy London legjobb deszkása, mert ugye az csakis én lehetek – lépett mögém Michael, barátian átkarolva a vállamat -, azt hiszem, ez a teljesítmény elég ahhoz, hogy megtűrjünk magunk között – közölte nagylelkűen.

- Megtisztelő. – Óvatosan lepöcköltem a karját a vállamról, de nem tűnt úgy, mintha Chloet különösebben érdekelte volna, hol pihenteti a kezét a barátja. Mosolyogva szólalt meg.

- Ne is figyelj rá; még egy ollie-t* sem tud megcsinálni.

- Kikérem magamnak. Meg tudnám csinálni. Ti nem tudjátok rendesen megtanítani – kente rá a többiekre azonnal Michael.

- Ha ettől a tudattól megnyugszik a kis lelked, akkor áltasd csak vele magadat – veregette hátba Tommy a barátját.

- Tommynak igaza van, ne bántsuk szegénykét a csúf igazsággal – szállt be Lola is Michael szívatásába.

Nem sokkal később leültünk a padokra, és elkezdtünk beszélgetni. Meg akartam ismerni ezeket az embereket, és úgy tűnt, hogy ez kölcsönös. Estig üldögéltünk a parkban, ahova amióta az eszemet tudom, mindig egyedül jártam. Csak akkor jöttem rá, hogy talán van jobb a magányos deszkázásnál. Az, ha barátokkal teszed ugyanezt.

Már szinte teljesen eltűnt a nap az égről, amikor a társaság tagjai nosztalgiázni kezdtek, és felidézték Michael kínos eséseit. És még csak szó sem volt arról, hogy a srác ezt megalázónak érezte volna. Leginkább ő mesélt ezekről a bukásokról, és ő nevetett a leghangosabban is. Úgy tűnt, ő a társaság középpontja.

Mosolyogva néztem végig a sok új ismerősömön, és meglepődve vettem észre, hogy nem éreztem magamat kívülállónak. Ezzel együtt rádöbbentem arra is, hogy milyen régóta nem voltam tagja ekkora baráti társaságnak. Örültem, hogy velük lehettem, és hálás voltam Brooklynnak, amiért bemutatott nekik. Ezt megpróbáltam a tudtára adni, amikor találkozott a tekintetünk, de azt hiszem, magától is érezte. Összenéztünk, és egyszerre mosolyodtunk el. 

Lehunytam a szememet, és csak arra tudtam gondolni, hogy talán megtaláltam a helyemet a világban. Talán ide tartozom. A beszédes Michaelhöz, a visszahúzódó Chloehoz, a jókedvű Tommyhoz, a közvetlen Lolához, a csendes pároshoz, Valerie-hez és Nickhez. 

És még valakihez. A mogyoróbarna szemű lázadóhoz. 

Brooklyn Beckhamhez.

*ollie: az egyik legalapvetőbb gördeszkás trükk

3. Behind These Hazel Eyes

Sziasztok, Drágáim!
Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom nektek. Megnéztem, és április (!!!) óta nem volt rész ezen a blogon. Sajnálom, hogy ilyen sokat késtem, fogalmam sincs, hogy hanyagolhattam el ennyire ezt a történetet (meg...izé...a másikat is...).
De nagyon remélem, hogy megbocsátotok nekem, ha elolvassátok ezt a fejezetet. :) Megsúgom, hogy ebben már Brooklyn is szerepel. :D

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Még egyszer bocsánat a hatalmas késésért :/

***

„Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. (…) valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem.” – Nicholas Sparks

***

- Biztos, hogy odatalálsz egyedül is? – kérdezte anya szorosan mögöttem loholva. Éppen a lakásunkból a szalonba vezető lépcsőn mentem lefelé, készen arra, hogy elinduljak a Beckham-házba. Victoria kérésére meg kellett jelennem náluk ma délután, hogy tartson nekem egy afféle bevezetőt arról, mi is lesz pontosan a feladatom. Azt mondta, mindenképpen ő maga akar tájékoztatni a tudnivalókról, és megmutatni, milyenek is egy divatbemutató előkészületei.
Ó, igen. Többek között az is kiderült, hogy Victoria megújított divatcégének megnyitója alkalmából ősszel bemutatót szerveznek, ahol az érdeklődők megtudhatják, pontosan milyen ruhákra lehet számítani a Victorious Fashion-től. Én pedig ennek a rendezvénynek a szervezésében, a ruhák elkészítésében és hasonló dolgokban fogok segédkezni, ha minden igaz.
- Igen, anya. Utaztam már metróval, nem is egyszer – nevettem el magam.
- Na, és minden nálad van? Adjak pénzt a jegyekre? – folytatta.
- Anya, bérletem van. Minden héten legalább egyszer metrózok. Talán elfelejtetted? – torpantam meg.
- Ó – komorodott el. Minden bizonnyal eszébe jutott, hová is szoktam annyit metrózni. Ettől a gondolattól az én arcomról is eltűnt a mosoly, és kezdett alábbhagyni az új munkám iránti lelkesedésem.
- Talán mégsem volt jó ötlet elvállalni a munkát – suttogtam. – Így sokkal kevesebb időm marad rá.
- Leila! Ne mondj nekem ilyeneket! – szidott le anya.
- De…
- Semmi de. Nem építheted köré az egész életedet. Ezt te is tudod – nézett mélyen a szemembe.
- Az én hibám volt az egész. Megérdemli, hogy köré építsem az életemet – perdültem meg a tengelyem körül, és idegesen kibámultam a lépcsőház ablakán.
- Kicsim. Nem a te hibád volt – lépett mögém anya, és a vállamra tette a kezét. – Egyébként pedig hidd el nekem, ő is sokkal boldogabb lenne, ha látná, hogy valóra váltod az álmodat. Biztos vagyok benne, hogy ha elmeséled neki ezt az egészet, azzal erőt adsz neki.
Hatalmasat sóhajtottam. Anyának igaza volt. Nemcsak magamért kell elvállalnom a munkát, és nemcsak a fizetésért, amivel segíthetek megmenti a szalont. Hanem érte is. Azért az emberért, aki mindennél többet jelent nekem.
- Azt hiszem… Indulnom kéne. Úgy hallottam, nem tanácsos elkésni az első munkanapon – erőltettem mosolyt az arcomra, és a lépcső felé fordultam.
- Leila! – kiáltott utánam anya, mikor már léptem volna rá az első lépcsőfokra. - Nem a te hibád volt.
Lehunytam a szememet, és összeszorítottam a fogaimat. Képtelen voltam anya szemébe nézni, úgyhogy csak biccentettem egy aprót, majd egy búcsúzóul intettem egyet neki, és elindultam lefelé.
Azt kívántam, bár igaza lenne anyának, és ne lenne az én hibám mindaz, ami öt hónappal ezelőtt történt.

***

Mire felültem a metróra, már valamelyest összeszedtem magam, és elhatároztam, nem fogok csalódást okozni Victoriának azzal, hogy teljesen magam alatt vagyok rögtön az első munkanapomon. Úgy döntöttem, ha már egyszer belevágtam, jól akarom csinálni, szóval még az utcán megálltam egy kirakat előtt, és az üvegbe bámulva rendbe szedtem magam. Dús barna hajamat összerendeztem, hogy ne álljon úgy, mintha fél órán belül legalább százszor túrtam volna bele idegességemben – mert tényleg így történt. A ruhámat kisimítottam, a számra pedig tettem egy kis szájfényt, hogy ne nézzek ki annyira üresnek és semmilyennek, mint amilyennek éreztem magam abban a pillanatban.
Most pedig itt ültem a metrón, kezemben egy olcsó, papírpoharas kávéval, hogy abból merítsek egy kis energiát, ami nagyjából sikerült is. Amíg az utcán sétáltam, egyébként is sikerült némileg összerendeznem a gondolataimat, melyek folyamatosan csak egyetlen ember körül forogtak. Úgy döntöttem, ha másért nem is, hát érte kihozom magamból a legjobbat. Tudtam, hogy ha most itt ülne mellettem, ő lenne a legfőbb támogatóm, így nem okozhattam csalódást. És az igazat megvallva… Én magam is nagyon akartam ezt az állást, és mindent a lehető legjobban akartam csinálni. Talán éppen ezért döntöttem úgy, hogy beszerzek egy divatmagazint, és betekintek egy kicsit a divat világába. Sosem olvastam ilyesmiket, és valójában most sem érdekelt különösebben a lap, de ha már egyszer Victoria Beckham alkalmazottja leszek – sőt, mióta pár napja anyával együtt aláírtuk a szerződést, tulajdonképpen már az alkalmazottja is vagyok -, nem árt, ha nem vagyok teljesen tudatlan a témával kapcsolatban.
És ha már itt tartunk… Azon az estén, mikor megismertem Victoriát, rákerestem az interneten, mivel elég hülyén éreztem magam amiatt, hogy semmit sem tudok róla. Anya és Carol is királynőként kezelte, szóval úgy voltam vele, illő lenne nekem is képben lennem. Azóta tehát már tudom, hogy Victoria Beckham nem más, mint a Spice Girls tagja – pontosabban csak volt a tagja -, David Beckham, a híres focista felesége, népszerű kollekciók és kiegészítők tervezője, egy divatmárka alapítója, valamint négy gyermek édesanyja. Legalábbis a Wikipédia ezt írta. Úgy gondoltam, egy megújított divatmárka a karrierje csúcsát jelentheti, és valószínűleg nem átlagos ruhákra lehet majd számítani tőle. Igazán kíváncsi voltam rá, mit is tervez valójában.

***

- Hűha – füttyentettem elismerően. – Nem semmi.
Egy papírdarabbal a kezemben – rajta Beckham-ék címével – álltam London egyik leggazdagabb negyedében egy hatalmas ház előtt. Egy brutálisan hatalmas fehér ház előtt. Az épület modern stílusú volt, körülbelül háromszintes, a földszinten egy teljes falat ablakok helyettesítettek, de belátni nem lehetett rajtuk. Tipikusan olyan ház volt ez, melynek a hátsó udvarára simán el tudtam képzelni egy hatalmas, tiszta vizű medencét.
Újra a papírra firkantott címre sandítottam, csak hogy biztos lehessek benne, jó helyen járok. Továbbra is tétovázva, kissé remegő kézzel nyomtam meg végül a csengőt, és őszintén reméltem, hogy nem valami idegen nyit ajtót.
- Ki az? – ijedtemben hátraugrottam, és hirtelen fogalmam sem volt róla, honnan jött a hang. Beletelt pár másodpercbe, mire leesett, hogy a csengő feletti kis hangszóróból. Szóval a gazdagoknak van kaputelefonjuk. Jó tudni.
- Öhm… A nevem Leila Sparkle, és… - kezdtem volna elmagyarázni, mit is keresek itt, de a hang félbeszakított.
- Mrs. Beckham már várta önt. Nyitom a kaput.
És valóban. Abban a pillanatban, hogy befejezte a mondatot, már kattant is a hatalmas kovácsoltvas kapu zárja, a két szárny pedig elindult befelé.
Tágra nyílt szemmel füttyentettem egyet. Ez a ház tele volt újdonságokkal számomra, melyek bár lenyűgöztek, egyben emlékeztettek a gyerekkoromra is. Mi is jómódúak voltunk, nagy és modern házban éltünk – igaz, ennél azért kisebben -, de mára mindez csak emlék. És őszintén szólva nem igazán szeretek visszagondolni rá, mert az együtt jár azzal, hogy eszembe jut, hogyan ért véget a tökéletesnek hitt szakasza az életünknek.
Óvatosan léptem be a kapun. Nem is tudom, talán attól féltem, hogy két hatalmas kutya ugrik elő valahonnan vérben forgó szemekkel, és rám támad; mert ugye bármi megtörténhet. Hm. Előfordulhat, hogy túl sok amerikai filmet nézek.
- Ms. Sparkle! Fáradjon beljebb! Üdvözlöm a Beckham-házban! – Egy ötvenes éveiben járó hölggyel találtam szemben magam, mikor elértem a bejárati ajtóig. Lelkes volt és mosolygott. Úgy éreztem magam tőle, mintha évek óta várt volna arra, hogy végre találkozhasson velem.
- Kér esetleg valamit inni? – csukta be mögöttem az ajtót továbbra is mosolyogva.
- Köszönöm, nem. – Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy vissza ne mosolyogjak rá. A jókedve fertőzőnek bizonyult.
- Mrs. Beckham odalent van, jöjjön csak utá… - kezdett volna beljebb tessékelni.
- Köszönöm, Miranda, de erre nem lesz szükség. – Victoria lépett be az előszobába, természetesen makulátlan külsővel. Senki meg nem mondta volna róla, hogy otthon van, a saját házában, és nem a királyi családdal ebédel éppen. Elegáns, fekete ruhát viselt, lábán iszonyúan magas sarkú cipő, haja tökéletesen besütve. Bár nem viselt semmi igazán különlegeset, mégis sütött róla az előkelőség.
- Ahogy óhajtja – mosolygott továbbra is – ezek szerint – Miranda. Azzal sarkon fordult, és kisétált az előszobából, ami egyébként önmagában is akkora volt, mint a mi nappalink.
- Nos, üdvözöllek nálunk, Leila – fordult felém Victoria.
- Örülök, hogy itt lehetek – eresztettem meg egy halvány mosolyt felé. Mondanom sem kell, semmilyen reakciót nem váltott ki belőle ez az apró gesztus.
- Miranda a házvezetőnőnk. Ha bármi kérdésed van, nem találsz valamit, őt keresd. – Egyértelműen nem akart ő lenni, akinek meg kell mutatnia a mosdót és egyebek.
- Rendben – bólintottam.
- Most pedig… Gyere utánam. Elmondom, pontosan mi is lesz a feladatod. – Az utolsó mondatot már nekem háttal mondta, és kopogó léptekkel megindult a ház belseje felé.
Alig bírtam visszafogni magam, hogy fel ne kiáltsak a csodálkozástól, mikor beléptünk a hallba. Vagy inkább előcsarnokba. Velem szemben rögtön egy hatalmas márványlépcső foglalt helyet, ami az emeletre vezetett. A lépcső feljebb is folytatódott, egyértelművé téve, hogy harmadik emelet is tartozik a házhoz. A kör alakú terem egyébként szinte teljesen üres volt, viszont rengeteg ajtó nyílt belőle a ház többi részére. Pontosabban boltívek. Ajtót csak hátul láttam, az is tolóajtó volt, és a hátsó kertbe vezetett.
- Erre megyünk – indult el Victoria jobbra, keresztülsétálva az első boltíven. Mint kiderült, mögötte helyezkedett el a nappali. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ez is hatalmas volt. Amint az kívülről is látszott, falát üvegből építették, a belső falak viszont egyszerű szürkék voltak. Az egyikre egy óriási tévét szereltek, vele szemben pedig fehér bőrkanapé foglalt helyet, amin egy kisebb falu teljes lakossága kényelmesen elfért volna. A helyiségben ezen kívül helyet kapott egy üveg dohányzóasztal, rajta gondosan elrendezett újságokkal és könyvekkel. A belső falakon pedig könyvespolcok kaptak helyet, de könyvek helyett dísztárgyakat és fényképeket pakoltak rájuk, amivel valószínűleg otthonosabbnak kívánták láttatni a szobát. Őszintén? Nem sikerült. Az egész olyan hidegnek és érzelemmentesnek tűnt. Persze ez nem jelentette rögtön azt, hogy nem egy igazi, szerető család él itt, mégis ezt a hatást keltette.
- A dolgozószobám odalent van. – Victoria egy újabb boltív felé vezetett, ami a könyvespolcok között nyílt, és nem más helyezkedett el ott, mint egy lift. Igen. Egy lift. Ebben a házban még az is volt. Hihetetlen.
Victoria megnyomta a hívógombját, mire az ajtók szétnyíltak, mi pedig beszálltunk. A lift falán mínusz egytől háromig sorakoztak a gombok, ami bizonyította elképzelésemet, miszerint ez a ház hatalmasabb, mint az egész utca, ahol én lakok.
Halk csilingelés jelezte, hogy megérkeztünk.
- Vaó. – Ezúttal nem bírtam megállni, hogy ne füttyentsek egyet meglepetésemben.
- Igazi álomvilág, nemde? – Mióta találkoztunk, azt hiszem most először láttam bármiféle pozitív érzelmet tükröződni Victoria arcán. Igaz, most is csak a szeme csillogott, de már ez is több volt annál, amire számítottam tőle.
- De igen.
Nem hazudtam. A hely, ahová megérkeztünk, egyáltalán nem egy tipikus, koszos és büdös pince volt tele patkányokkal. Épp ellenkezőleg. Lábunk alatt márványpadló csillogott, a falakat pedig tükrök borították. De nem is ez volt a lényeg. Az óriási helyiségben, ami talán még a hallnál is nagyobb volt, bármerre is néztem, csak próbababákat, ruhaanyagokkal megpakolt asztalokat, ipari méretű ruhaakasztókat, varrógépeket és különböző darabokról készült rajzokat láttam. Számomra felért egy kincsesbányával.
- Nos – köszörülte meg a torkát Victoria. – Itt készül majd nagyjából minden darab, ami a nyár végi bemutatón szerepelni fog.
- Értem – néztem körbe újra csillogó szemekkel.
- Később körbevezetlek itt, de még van néhány megbeszélni valónk. Menjünk az irodámba – mutatott jobbra egy széles folyosó felé. Követtem őt egészen az utolsó ajtóig, amin végül benyitott.
Nem tudom, pontosan mire számítottam, de az biztos, hogy nem egy kicsi szobára, sok polccal és egy közepes méretű íróasztallal. Nem is tudom. Túl egyszerűnek tűnt a ház többi részéhez képest.
Victoria hellyel kínált, úgyhogy letelepedtem vele szemben, az íróasztal elé.
- Tehát. Gondolom, érdekel, mit is kéne pontosan csinálnod. Nos, szükségem lenne egy olyan személyi asszisztensre, aki ért a tervezéshez is, és rá tudom bízni néha az itteni munkák vezénylését. A feladataid nem lennének mindig ugyanazok, attól függ, hogy egy adott napon mit kell csinálnod, hogy éppen hogy haladunk a munkával – magyarázta.
- Értem. És nekem ez teljes mértékben megfelel.
Victoria bólintott, aztán belefogott egy hosszabb monológba, amelyben kifejtette, milyen stílust akar képviselni az új márkájával, mik az elképzelései, és hasonlók. Őszintén szólva nagyon érdekelt a dolog, úgyhogy figyelmesen hallgattam. Közölte azt is, hogy a következő héttől kellene munkába állnom, és mikor erre is rábólintottam, úgy tűnt, befejezettnek nyilvánította a megbeszélésünket.
- Akkor most körbevezetlek.

***

- …itt pedig a tervek láthatók – lépett oda egy festőállványhoz, amelyre egy nagyméretű vázlatfüzetet állítottak, és fellapozta azt. Minden egyes oldalán szebbnél szebb ruhák rajzait pillantottam meg. Alig bírtam megállni, hogy ne tátott szájjal bámuljam őket.
- Ezek csodálatosak! Mindet ön tervezte? – fordultam felé kíváncsian.
- A legtöbbet igen – húzta ki magát büszkén. – De ezt például itt… - mutatott egy estélyi ruha rajzára, de a mondatát félbeszakította a lift csilingelése.
Victoria rögtön felkapta rá a fejét, de én tovább csodáltam a meseszép rajzot.
- Anya! Találtam pár vázlatot a konyhaasztalon. – Egy fiú hangját hallottam a hátam mögött. Fogalmam sincs, hogyan és miért, de valahogy elvonta a figyelmemet az estélyiről, amit éppen nézegettem. Nem tudom megmagyarázni a dolgot, de az a hang valahogy arra késztetett, hogy megforduljak, és megnézzem, ki a tulajdonosa. Mintha megbabonázott volna.
Elfordultam a festőállványtól, és egyenesen a Victoria előtt álló fiúra néztem. Pontosabban a szemébe, ugyanis ő is éppen engem nézett. Mikor találkozott a tekintetünk, úgy éreztem, valami megváltozott körülöttem. Mintha hirtelen minden más lett volna. Furcsa és megmagyarázhatatlan érzés volt, de valahogy mégis… jó.  Mint amikor hosszú idő után újra vehetsz egy mély levegőt. Mikor érzed, hogy innentől kezdve minden rendben lesz, mert egyszerűen nem lehet másképp. Mikor hirtelen rájössz, van remény, még semmi sincs veszve, mert van valaki, aki mindent megoldhat. Igen. Pontosan ezt éreztem akkor. Egy szót sem szóltunk, azt sem tudtam ki ő, de valami akkor is megváltozott.
Nem tudom, az ő fejében mi játszódhatott le, de annyi biztos, hogy nem szakította meg a szemkontaktust. És mintha megcsillant volna valami azokban a gyönyörű barna szemekben. Talán kíváncsiság. Esetleg csodálat. Vagy egyszerűen csak meglepettség.
Így belegondolva, nem is az volt a legfurcsább az egész helyzetben, hogy milyen ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba, mikor megpillantottam őt, hanem hogy ezek a bizonyos érzések nem ijesztettek meg. Valahogy… Normálisnak tűntek. Még annak ellenére is, hogy az életem minden területén szeretem kézben tartani a dolgaimat, irányítani mindent magam körül. Sosem hagytam senkinek és semminek, hogy meglepjen. Mindig gondoskodtam róla, hogy az elkövetkezendő események az életemben kiszámíthatóak és megtervezettek legyenek. Igaz, nem mindig jártam sikerrel, de általában igen. Most kivételesen nem jött össze. Hagytam magam elveszni azokban a barna szemekben, és bármit megtettem volna abban a pillanatban, hogy megtudjam, milyen személyiség is lakozik mögöttük. Életemben először spontán akartam lenni. És vállalni minden kockázatot.
Nem tudom, pontosan mennyi ideig álltunk ott pislogás nélkül bámulva a másikra. Valószínűleg nem lehetett több pár másodpercnél, de nekem óráknak tűnt. Annyi különféle érzelem kerített hatalmába olyan rövid idő alatt, hogy az szinte felfoghatatlan.
De Victoria gondoskodott róla, hogy a soron következő érzelem a csalódottság legyen, ugyanis megköszörülte a torkát, és kissé éles hangon felkiáltott.
- Hé! – A hatás kedvéért még tapsolt is egyet. – Ezt felejtsétek el! Még most, mielőtt elkezdődne.
Nem tudtam, pontosan mire céloz, de ha köze volt a fiúhoz és hozzám, akkor talán jobb lett volna közölni vele, hogy elkésett. Valami máris elkezdődött. Részemről biztosan.
Talán nem kellett volna, de elgondolkodtam azon, vajon mennyire tűnhetett mesébe illőnek egy kívülálló szemszögéből az egymásra nézésünk. Bár ha az a kívülálló Victoria, valószínűleg semennyire sem. Számára felérhetett egy horrorral.
- Ugyan mit? – A srác elszakította rólam a tekintetét, de a szeme sarkából még mindig figyelt. Közben úgy tett, mintha nem tudná, miről beszél Victoria.
- Brooklyn. Hogy is fogalmazzak… A családunk nagy tiszteletnek és elismerésnek örvend, te pedig a fiunk vagy. Nem állhatsz le csak úgy bárkivel. – Mindezt úgy mondta, mintha én ott sem lennék, és nem hallanám, amit mond. Pedig igenis hallottam. És tátott szájjal, elképedve emésztgettem minden szavát, amit – ezek szerint – a fiához intézett.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Brooklyn szintén kissé döbbenten.
- Leila az asszisztensem. Te a fiam vagy. Két külön világ. Jobb, ha még most tisztázzuk: köztetek soha semmi nem lehet. Az ég-világon semmi. Világos? – Bár a fiához beszélt, tudtam, részben, hozzám is intézi a szavait. A szavakat, amelyekkel azért rendesen átgázolt rajtam, de ezt a világ minden kincséért sem mutattam volna ki. Bár azért azt megjegyezném, hogy nehezemre esett megállni, hogy ne vágtassak ki dühösen a házból, és hagyjam a francba az egész munkát meg a divat világát. Csak azért maradtam, mert tudtam, a családomnak szüksége van a pénzre, amit itt keresek majd.
- Mint a nap – morogta Brooklyn.
- Remek. Most pedig menj készülődni. Meglátogatunk néhány régi ismerőst. – Victoria egyértelműen minél távolabb akart tudni bennünket egymástól.
- Megyek – tette le egy asztalra a vázlatokat Brooklyn, amik még mindig a kezében voltak. – Leila! – Hirtelen felém fordult, amivel alaposan meglepett. – Örültem a találkozásnak. – Halványan elmosolyodott, és rám kacsintott. Én zavaromban csak visszamosolyogtam rá, de meg nem szólaltam.
Miközben távolodó alakját figyeltem, éreztem, hogy Victoria megfeszül mellettem. Nem kellett zseninek lennem, hogy kitaláljam, felbosszantotta a fia engedetlensége. Mert az, ahogy elköszönt tőlem, igenis annak számított.
Én viszont annál inkább örültem neki, ugyanis így szereztem róla egy kis információmorzsát.
Szinte biztos voltam benne, hogy a barna szemek mögött egy igazi lázadó lakozik.
És ez tetszett. Nagyon is.

2. If You're Lost, You Can Be Found

Sziasztok!
Tudom, régen volt már rész, de mostanában elég kevés időm volt írni, ráadásul ez a fejezet kifejezetten sok energiámat vette igénybe, hiszen nagyon hosszúra sikeredett :D
Remélem, meg tudjátok bocsátani nekem a késést, és ennek ellenére tetszeni fog a 2. rész! <3

Jó olvasást mindenkinek, és várom a véleményeteket! <3

Hugs&Kisses

Ria:)

ui: Ha megnézitek a menüpontokat, találtok egy "Zenék" feliratot. Erre kattintva megtalálható a fejezetek címét adó számok listája. :)

***

"A szerencsétlenség lehetőséget is hozhat magával." - Scott Westerfeld

***

- Macskaféle. Hat betű. – ütögette tollával állát gondolataiba merülve Carol néni. Szokásához híven a szalon kanapéján terpeszkedett, cseppet sem zavartatva magát, amiért senki nem hívta, és mellesleg a várakozó vendégek helyét foglalta el. Ma éppen keresztrejtvényt fejtett, ami már csak azért is meglepő, mert azokat tudtommal intelligens embereknek készítik. Valaki elmagyarázhatná, hogy került egy ilyen újság a nagynéném kezébe…
- Tigris. – segítette ki anya sóhajtva.
- Vehetnénk neki egyet születésnapjára. De előtte éheztessük ki azt az állatot… - motyogtam csak úgy magamnak. Pechemre anya pont meghallotta.
- Leila! – dorgált meg.
- Igazad van, ez gonosz volt tőlem. Szegény tigris gyomorrontást kapna ettől a nőtől. – sütöttem le a szemem „bűnbánóan”, mire anya inkább csak a fejét rázta, és úgy döntött, ezúttal nincs türelme egy ilyen vitához.
- Hé, ti ketten, mit susmorogtok ott? – vetett ránk szúrós pillantást Carol néni, mire megforgattam a szememet. Már megint úgy csinált, mintha valami felsőbbrendű lény lenne, akinek joga van tudni mindenről. Persze, ha abból indulunk ki, hogy az ördög is egy ilyen típusú „teremtmény”, mindjárt érthetőbb a dolog.
- Éppen azt említettem anyának, mennyire jó minden egyes nap látni téged. Tudod, élvezni a társaságodat, és a tényt, hogy csak fekszel itt, mintha tiéd lenne az egész hely. Csodálatos látvány, hidd el nekem. – villantottam rá ezerwattos mosolyomat. Bár azt hiszem, inkább vicsorgás lett belőle.
- Ez igazán kedves. – szűrte a fogai között Carol néni, és megajándékozott egy „utállak, te kis dög” pillantással. Hát nem bájos ez a családi béke és szeretet?
- Bocsáss meg, Carol a lányom bal lábbal kelt fel. – kezdett mentegetőzni anya, én pedig újra megforgattam a szememet. Az évek alatt már hozzászoktam, hogy igyekszik minél kedvesebben viselkedni Mrs. Tökéletes És Gazdag Egyben Kegyetlen Carollal, de nekem nem sikerült követnem a példáját. Az a nő megkeseríti az életünket, zsarol bennünket, utolsó senkiházikként kezel minket, és mindezt úgy, hogy közben elhiszi, ő bármit megtehet. Én aztán nem fogok a lábai előtt heverni, és nem játszom meg magam; egyszerűen nem megy, én nem ilyen vagyok. Egész életemben őszinte voltam, mindig kimondtam, amit gondoltam, és most sem fogom eljátszani, hogy Carol néni a szívem csücske, mert nem az.
Anya viszont… Nos, ő attól fél, ha nagyon felbosszantjuk a testvérét, azzal magunknak csinálunk bajt, ezért inkább folyamatosan igyekszik a kedvében járni. Valahol meg tudom őt érteni, hiszen tényleg sok forog kockán; nagyjából az egész életünk.
- A lányod mindig bal lábbal kel fel – lapozott egyet az újságjában Carol, de aztán inkább témát váltott; egyértelműen megunta, hogy jelenleg nem ő áll a társalgás középpontjában, hanem én. – David Beckham feleségének keresztneve – dünnyögte a rejtvényre koncentrálva. – De hiszen ez könnyű! Victoriának hívják. Miért mondja mindenki, hogy a rejtvények nehezek? – töprengett, mire úgy éreztem, bele kell vernem a fejem a falba. Én vagyok süket, vagy ez a nő komolyan azért érzi magát okosnak, mert tudja egy celeb nevét, de a tigris szót nem sikerült kitalálnia az imént? Megáll az ész.
- Azt hiszem, én most iszok egy pohár vizet. Le kell hűtenem magam – indultam a hátsó szoba felé. – Sok ez nekem így hétfő reggel. – motyogtam.
- Veled megyek – vágta rá anya, mire értetlenül rápillantottam.
- Miért? – kérdeztem.
- Beszélnünk kell – közölte jelentőségteljesen, nekem pedig rossz előérzetem támadt.
- De miről?
- Gyere – indult el, én pedig számtalan kérdéssel a fejemben követtem őt.

***

- Anya, kezdesz megijeszteni – meredtem rá idegesen, mikor már vagy öt perce szöszmötölt a hátsó szobában levő konyhapulton azzal, hogy kitöltsön két pohár vizet.
- Nem kell semmitől megijedned – bizonygatta, de én valahogy pont az ellenkezőjét éreztem.
- Elmondod, mi a baj? – sóhajtottam.
- Én… - kezdte, de nem folytatta tovább.
- Anya, kérlek, mondd el, mert… - fogtam bele egy hosszabb monológba, de ekkor végre megszólalt. Viszont egyáltalán nem olyasmit mondott, amire számítottam.
- Carol úgy döntött, beperel bennünket, ha egy hónapon belül nem fizetünk – hadarta.
Néma csöndben és leesett állal bámultam rá. Kifejezetten örültem, hogy nem volt a kezemben semmi, mert az a padlón végezte volna összetörve.
- Tessék? – kérdeztem vissza.
- Jól hallottad – húzta el a száját. – De ez még nem minden – sütötte le a szemét, és a körmét kezdte piszkálni.
- Van rosszabb is? – hüledeztem, és a teljes kiakadás szélén álltam.
- Sajnos van. Mivel egyértelműen vesztesként jönnénk ki ebből az egészből, nos… Tennem kellett valamit, ezt meg kell értened – kapta fel a fejét, és esdekelve nézett a szemembe.
- Anya, mit tettél? – estem kétségbe.
- Én… Eladom neki a szalont – bökte ki egy szuszra, bennem pedig megállt az ütő.
- Hogy mi? – meredtem rá, és nem akartam elhinni, amit hallottam. Ez csak valami rossz vicc volt. Annak kellett lennie.
- Leila… Nézd… Így döntöttem, ez a legjobb megoldás. Kérlek, ne nehezítsd meg nekem a helyzetet – nézett rám szomorúan, nekem pedig majd’ megszakadt tőle a szívem.
- De anya… - kezdtem, viszont nem találtam a szavakat, fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
- Sajnálom – mondta anya, azzal kilépett az ajtón, vissza a szalonba. Feltételezem, nem akart jobban belemerülni a beszélgetésbe. Félt, hogy annak sírás lett volna a vége, és valószínűleg igaza is volt.
Eladni a szalont? Ez a fordulat villámcsapásként ért. Valójában ezen a helyen nőttem fel, ahogy a testvéreim is. Csak néztük, ahogy anya dolgozik, vigasztaltuk egymást, majd végül egy csapatként vittük tovább az üzletet. Ez a hely a mienk volt, hozzánk tartozott. Valamilyen szinten az otthonunknak számított, én pedig nem tudtam elképzelni az életemet a szalon nélkül. Mert ugye, ha Carol megkaparintja ezt a helyet, mi pontosan a szerződés aláírását követő első tizedmásodpercben már az ajtón kívül leszünk. Szalon, munkahely és pénz nélkül. Csodás kilátások.
Valamit tennem kellett ez ellen, és ebben a helyzetben bármire kész voltam. Elfogadtam volna az első ajánlatot is, amit elém fúj a szél, annak érdekében, hogy helyrehozzam ezt a borzalmat, amit az életünknek csúfoltunk. Az embernek egy idő után elege lesz a nyomorból, és azon a ponton két dolgot tehet: vagy hagyja, hogy maga alá temesse, vagy még kitartóbban küzd ellene. Én személy szerint az utóbbit választottam, bár abban a pillanatban még fogalmam sem volt, hogyan álljak neki. Pár órával később viszont… megkaptam a választ és a kezdő lökést is, habár olyan formában, ahogy legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Akkor, azon a napon és azon a helyen toppantak be azok a bizonyos Prada cipellők az életembe. És én képtelen voltam nemet mondani nekik.

***

- Carmen, készítenél nekem egy gyümölcssalátát? Megéheztem – nyújtózott egyet kényeskedve Carol néni, anyának intézve szavait, aki jelenleg a hátsó helyiségben tevékenykedett, és valószínűleg meg sem hallotta testvére szavait. Nem sok választott el attól, hogy én készítsem el azt a salátát, aztán egyenesen az elegáns blúzára öntsem, ami valószínűleg önmagában annyiba került, mint ez az egész szalon. De visszafogtam magam; legalábbis amennyire tőlem tellett.
- Ha jól tudom, ördögi személyiségedhez egészséges test is tartozik, rögtön egy pár lábbal és kézzel. Szolgáld ki magad! – intettem színpadiasan a hátsó helyiség felé.
- Hogy merészelsz így beszélni velem, te kis… - ült fel dühösen a kanapén Carol néni.
- A saját testi épséged érdekében nem hagyom, hogy befejezd a mondatot. Ha megtennéd, valószínűleg nem igazán lennél képes gyümölcssalátát készíteni a továbbiakban. Remélem, érted. – kacsintottam rá.
Igen, lehet, hogy iszonyatosan bunkó vagyok néha vele szemben, de ez minden, amivel visszavághatok neki a sok éves zsarolásért és fenyegetőzésért, amit elszenvedtünk tőle.
- Egy nap még megbánod, hogy így viselkedtél velem – vetett rám egy „gyűlöllek, te kis dög” pillantást. Mit mondjak? Lassan már hiányérzetem lenne, ha nem nézne rám így egy nap legalább háromszor.
- Erősen kétlem – vágtam hozzá egy konyharuhát, amit a pulton találtam. – Ezzel törölgesd el az edényeket, ha már a konyhában jársz.
- Te csak ne dobálj engem a felmosórongyaiddal! – förmedt rám – Épp elég azt nézni, ami a kirakatban áll – bökött a saját tervezésű és készítésű ruhámra.
- Ismételd meg! – csattantam fel reflexből. Oké, talán kissé túlreagáltam a helyzetet, de azzal a ruhával igazán sokat dolgoztam, és nem fogom hagyni, hogy holmi Carol nénik, akik aranyból készült klotyón trónolnak, felmosórongynak nevezzék az alkotásomat. Azért mindennek van határa.
- Nyugodj le, kicsikém, és inkább vedd be a gyógyszered – legyintett felém, mintha őrült lennék, és visszadobta a konyharuhát.
- Én vegyem be a gyógyszerem? Mégis kinek képzeled te magad? Ki lehet fáradni azon az ajtón, ha nem tetszik valami! – süvöltöttem, és a kijárat felé böktem, oda sem pillantva.
- Ó, elnézést, nem tudtam, hogy ide nem szabad belépni – szólalt meg váratlanul egy ismeretlen hang az ajtóból, mire mind a ketten odakaptuk idegbajos fejünket, egy afféle „mi van? – pillantással”.
Az ajtóban egy látszatra a harmincas éveiben járó nő állt, elegáns ruhában és cipőben, jobb karján kecsesen tartva táskáját. Egyértelműen lerítt róla, hogy nem üres a bankszámlája; csak úgy sugárzott belőle az a valami, amit én „gondtalan életnek” nevezek. Még ha nem is teljesen tökéletes, de az enyémnél bizonyára felhőtlenebb.
Vendégünk kissé meghökkent tekintettel pásztázott bennünket; és csak ekkor esett le, hogy bizonyára úgy hitte, neki címeztem iménti szavaimat. Valahogy mentenem kellett a helyzetet.
- Nem, nem! Félre tetszik érteni… Volt egy kis nézeteltérésünk a nagynénémmel. Nem önnek szántam, amit mondtam – kezdtem mentegetőzni, amint feleszméltem a sokkból. Carol néninek egyelőre nem sikerült elérnie idáig, továbbra is az idegent bámulta, de ekkorra már tányérnyira elkerekedett szemekkel. Elég érdekesen festett.
- Így szoktak kommunikálni egymással? – meredt ránk döbbenten a nő, legalábbis a szavaiból arra következtettem, meghökkentette a jelenet, de az arcán nem látszottak érzelmek. Átfutott az agyamon, hogy talán van benne némi szilikon, de inkább megpróbáltam másra koncentrálni, és nem elijeszteni egy lehetséges kuncsaftot a találgatásaimmal.
- Tudja, a nénikém… Nem érdekes, ez családi ügy – legyintettem. Bármennyire is haragudtam Carolra, azért ez az egész konfliktus mégsem tartozott másra, csak a családra.
- Értem… - mondta a vendég tétovázva, majd óvatosan végighordozta tekintetét a helyiségen.
- Öhm… Segíthetek vala… - kezdtem volna másfelé terelni a témát, de legnagyobb meglepetésemre Carol néni félbeszakított. Na, persze nem ezen a tényen lepődtem meg, általában nem tisztelt meg azzal, hogy végighallgat, az ő mondandóját mindig fontosabbnak találta másénál. Viszont az igazán nagy újdonság volt számomra, hogy a vendégünkhöz intézte szavait. Ilyet sosem csinált. Általában lenézte azokat, akik „ilyen alsóbbrendű putriba járnak szépítkezni”, hogy az ő kedves szavaival éljek.
- Maga… Maga… Tényleg ön az? – kérdezte döbbenten, én pedig nagyon furcsán néztem rá. Lehet, hogy velem van baj, de szerintem az nem normális, hogy úgy mered egy idegenre, mintha épp most pottyant volna le az égből zöld bőrrel, hat karral és egyetlen szemmel, akár egy marslakó. Mert igen. Pontosan ilyen tekintettel bámult a nőre. És amit kérdezett… Mintha annál is nagyobb baj lenne az agyával, mint amiről tudok…
- Attól függ, mire gondol, ki vagyok – vetett rá értetlen pillantást vendégünk. Átéreztem döbbenetét.
- Vi… Victoria Beckham. Valóban ön az? – hüledezett tátott szájjal.
- Amennyire én tudom, így hívnak – pislogott párat Carol néni felé, én pedig továbbra is értetlenül követtem nyomon az eseményeket, legalábbis próbáltam. Valahol a marslakóknál elvesztettem a fonalat.
Egyébként pedig… hogy őszinte legyek, nem igazán tudtam, ki az a Victoria Beckham, azon kívül, hogy éppen előttem állt, és ismerős volt a neve. Nem követtem nyomon a celebek és gazdag emberek világát, de úgy éreztem, ez a nő – bocsánat, Victoria – is hírességnek számíthat, ha egyszer Carol néni tudja a nevét, ráadásul ekkora csodálattal a szemében mered rá.
Ekkor ugrott be, hol hallottam már a nevét. A nagynéném ma reggel említette, mikor keresztrejtvényt próbált fejteni. Igen, határozottan emlékszem, hogy Victoriát David Beckham feleségeként emlegette. Mondjuk, arról fogalmam sincs, ki ez a két ember, de legalább elmondhatom magamról, hogy hallottam már róluk.
- Khm… - köszörültem meg a torkomat, megtörve a beállt kínos csendet – Az én nevem Leila Sparkle. Esetleg… Segíthetek valamiben? – mosolyogtam halványan Victoriára.
- Azt hiszem… Inkább én ajánlanám fel a segítségemet – közölte kifejezéstelen arccal.
- Elnézést, de… Ezt most nem igazán értem – vallottam be, az agyam pedig ezerrel kattogott, hogy kitalálja, miről is van szó.
- Az a ruha a kirakatban… - fordult meg hirtelen Victoria, és az említett darab felé mutatott, nekem pedig gyorsabban kezdett verni a szívem.
- Én terveztem! – szakította félbe Carol néni reflexből, mire leesett az állam. Ugye ez most valami rossz vicc?
- Te tervezted? Na, ne röhögtess! Azon is csodálkoznék, ha tudnád, mi az a varrógép! – fakadtam ki, de inkább leállítottam magam, tekintettel a tényre, hogy egy világsztár, vagy ki előtt nem igazán kéne lejáratni magunkat; még akkor sem, ha fogalmam sem volt, ki az illető. Ha mást nem, hát azt megtanultam, hogy a gazdagoknak különös tehetsége van a gonoszkodáshoz, pláne, ha okot adunk rá.
- Khm… Azt hiszem, rosszkor jöttem. – ráncolta a szemöldökét Victoria.
- Nem, dehogy – próbáltam menteni a helyzetet. – Folytassa csak nyugodtan.
- Nos, az a ruha felkeltette az érdeklődésemet. Szeretnék megismerkedni a tervezővel és a készítővel. Talán…
Ez volt az a pillanat, mikor anya előkerült a hátsó helyiségből, hogy megnézze, Carol nénivel nem szedtük-e darabjaira a szalont, amíg egyedül hagyott minket. Amint meglátta, ki áll az ajtóban, döbbenetében ő is eltátotta a száját, akárcsak testvére. Oké, kezdtem úgy érezni, égő, hogy nem ismertem fel ezt a nőt még a neve alapján sem.
- Ü-üdvözlöm, hölgyem! – kereste anya a megfelelő szavakat – El sem hiszem, hogy személyesen is találkozhatok önnel! Ez hatalmas megtiszteltetés! – áradozott.
- Igazán kedves – nézett rá Victoria, és olyan halvány mosolyt villantott rá, amit valószínűleg csak nagyítóval lehetne rendesen látni.
- Elnézést… A ruháról volt szó… - tereltem vissza a szót az eredeti témára, melyet egyébként nem tudtam hova tenni. Ugyan miért érdekel egy minden bizonnyal milliárdos nőt az én „varrogatásom”? Lehet, hogy meg akarja venni? Á, dehogy. Ez így nem logikus, ilyen csak a tündérmesékben történik.
- Valóban – bólintott Victoria. – Kíváncsi lennék, ki az alkotója.
- Én! – vágta rá újra Carol néni, bennem pedig kezdett egyre jobban felmenni a pumpa. Nem elég, hogy tönkreteszi az életünket, zsarolja a családunkat és elveszi tőlünk a megélhetésünket. Nem. Még a babérokat is ő akarja learatni helyettem. De abból aztán nem eszik!
- Már elnézést, de ezt hogy gondoltad? – meredtem rá értetlenül.
- Mintha ugatást hallottam volna, van itt valahol egy kutya? – „tudakolta” Carol néni, megerősítve a tényt, hogy emberszámba sem vesz. Nem kellett volna ilyen „elmés” beszóláson törnie a fejét, eddig is tisztában voltam a véleményével.
- Ebből elég! Carol, megtennéd, hogy kimaradsz ebből a beszélgetésből? Nem szeretném, ha elüldöznéd a vendégeimet. Ez itt egyelőre az én szalonom – előzte meg anya a kibontakozó veszekedést. Bár igazából felesleges volt, nem állt szándékomban visszavágni a nagynénémnek. Nem kívántam lealacsonyodni az ő szintjére.
- Már nem sokáig – szúrta oda Carol néni összehúzott szemmel, azzal levágta magát a kanapéra, és kezébe vett egy magazint.
- Elnézést kérek, amiért végig kellett ezt néznie – szabadkozott anya.
- Úgy érzem, tényleg rosszkor jöttem. Talán jobb lenne, ha… - kezdett volna búcsúzkodni Victoria, de megállítottam.
- Kérem, ne menjen el! Az én hibám az egész. Van egy kis nézeteltérés a családban, de ezt igazán nem most kellene lerendeznünk. Sajnálom, hogy a tanúja volt a vitának. Engesztelésül meghívhatjuk egy kávéra? – kérdeztem, és magamon éreztem anyu büszke pillantását, amiért képes voltam felnőtt módjára kezelni a helyzetet.
- Nos… Legyen – húzta kicsit feljebb az orrát Victoria, mint aki kissé meg lett sértve, de aztán velünk tartott a hátsó helyiségbe.

***

- Tehát… Lennének szívesek most már elárulni, hogy valójában kinek a nevéhez fűződik az a ruhadarab a kirakatban? – tudakolta Victoria, mikor anya letette elé a kávéját és egy kis tejet apró üvegkancsóban. Amint láttam, vendégünk a legszebb készletünkből való csészéből ihatott.
- Nos… - köszörülte meg a torkát anya. – A ruhát a lányom, Leila tervezte és varrta. – intett felém, letelepedve a székére.
- Valóban? – pillantott felém csészéje felett Victoria, mikor a szájához emelte – Igazán egyedi darab. Van benne valami különleges. Mondd csak, miből készült?
- Egy elnyűtt köntösből – vallottam be.
- Hm. Erre nem számítottam – biccentett elismerően. – Meg kell hagyni, arról a ruháról egyébként is üvölt, hogy tehetséges a tervezője. Na, de ha kiderül, hogy mindössze egy régi köntösből van! Zseniális… - mondta, mintha csak magában beszélne.
- Tényleg így gondolja? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen. Határozottan. Mikor megláttam alatta a kiírást, hogy saját tervezésű, igazán meglepődtem. Arra számítottam, hogy egy ismert divattervező legújabb alkotása lehet.
- Hű… Én… Ez igazán jól esik, köszönöm – pirultam el.
- Nekem ne köszönj semmit. Habár az igaz, hogy nem szokásom úton-útfélen dicsérni – vallotta be. – Ebben az esetben viszont muszáj kivételt tennem annak érdekében, hogy biztos lehessek benne, elfogadod az ajánlatomat – tette hozzá, nekem pedig ráncba szaladt a homlokom.
- Miféle ajánlatról van szó? – kapcsolódott be a beszélgetésbe anya is.
- Egy igazán különleges ajánlatról, Mrs. Sparkle – nézett rá Victoria komoly arccal, én pedig erősen kételkedtem benne, hogy az „arckifejezés-raktára” több elemet tartalmaz háromnál.
- Elnézést, de Miss Davidson. Carmen Davidson – javította ki anya, utalva arra, hogy nincs férjnél és a leánykori nevét használja.
- Ó, sajnálom, nem tudtam – kért bocsánatot, de aztán rögtön témát is váltott. Egyértelműen nem igazán érdekelte anya családi állapota. – Az ajánlatra visszatérve… Leila, mit szólnál egy olyan lehetőséghez, amellyel elindulhatnál a divatvilág csúcsára vezető lépcsőn? – kérdezte rezzenéstelen arccal, mintha csak az időjárásról társalogtunk volna, nem pedig olyan dolgokról, melyeket lehetetlen pár másodperc alatt megemészteni. Bár, szerintem ehhez egy egész nap is kevés lett volna.
Egy lehetőség, melynek segítségével bekerülhetek a divat világába? Hű… Komoly és visszautasíthatatlan dolognak tűnt, én pedig kicsit elbizonytalanodtam ezzel kapcsolatban. Ugyan mit keresne egy londoni szépségszalon szegény dolgozója a nagy nevek között? Nem voltam benne biztos, hogy nekem tényleg ott lenne a helyem.
- Én… Tudja… Ez most kicsit váratlanul ért. Be kell vallanom, nem tudnám magam elképzelni a divatszakmában. Ahhoz én túl kevés vagyok – nyögtem ki, tőlem szokatlan módon hangot adva a kételyeimnek.
- Azt majd én eldöntöm, hogy kevés vagy-e vagy nem – jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon. – Az első „vizsgán” sikeresen átmentél, van érzéked a tervezéshez, tehetséges vagy. A második próbatétel egyértelműen a határozottság kérdése. A divatszakma kemény, tele ellenségekkel, áskálódással és egyéb gyenge lelkűeknek nem való tényezőkkel. Abból kiindulva, hogy te nem bízol magadban eléggé, elvéreztél ezen a területen, de ha azt vesszük, hogy álltad a sarat a Clare vagy Carol vagy hogy is hívják elleni vitában, egyértelmű befutó vagy. És egyébként is… Nem rögtön a mély vízbe kerülnél, lenne időd megtanulni kezelni a problémás helyzeteket – fejtette ki véleményét, nekem pedig furcsa módon egyetlen dolog kavargott csak a fejemben: sosem hittem volna, hogy egyszer a Carol nénivel való konfliktusok nagy szerepet játszhatnak egy nyilvánvalóan hatalmas lépésében az életemnek. Feltéve persze, hogy elfogadom az ajánlatot. Mert ugye még azt sem tudtam pontosan, miről is van szó. Már a nyelvemen volt a kérdés a lehetőség részleteivel kapcsolatban, de kiderült, hogy Victoria még nem fejezte be a mondandóját.
- Azonban – köszörülte meg a torkát. – Hátra van még a harmadik dolog, amit tudnom kell ahhoz, hogy eldöntsem, van-e keresnivalód a divat világában.
Ez úgy hangzott, mintha küzdenem kéne a lovagom kegyeiért, és átesni a három próbán – gondoltam magamban. Ó, ha akkor tudtam volna, milyen közel járok az igazsághoz!
Meg egyébként is. Úgy viselkedik, mintha számára egyértelmű lenne, hogy elfogadom az ajánlatát.
- És mi lenne az? – kérdezte anya kíváncsian.
- Leila. Egyetlen kérdésre szeretném hallani a válaszodat – mondta, és talán most először nézett a szemembe, mióta belépett a szalon ajtaján.
- Igen? – kérdeztem egyik szemöldökömet felvonva.
- Mi a véleményed a divatról? – bökte ki, a szeme pedig furcsán csillogott. Sok mindent láttam benne. Kíváncsiságot, reményt és még valamit, amit nem tudtam pontosan meghatározni.
Fogalmam sem volt, hol van a csapda ebben a kérdésben, így nem is próbáltam meg kitalálni, pontosan milyen választ is vár. Nem okoskodtam úgy, hogy a kedvére tegyek, egyenesen a szemébe mondtam az őszinte véleményemet, és nem féltem attól, hogy ezzel eljátszom a lehetőségemet. Ha valóban nem feleltem meg a divatvilág elvárásainak, akkor így jártam. De hazudni képtelen voltam csak azért, hogy befogadjanak maguk közé.
- Mi a véleményem a divatról? Nos… Hogy egy igazán elcseszett dolog, és nem is szabadna ilyen formában léteznie. Befolyásolja az embereket, megmondja, mit gondoljanak, mit viseljenek, pedig ennek nem így kéne lennie. Az a baj, hogy a divat határozza meg az emberek stílusát, és ezáltal elveszi az emberektől a saját egyéniségük kialakításának lehetőségét. Emellett pedig… A divat mindig változik és mindig változni is fog. Viszont! Ami a legfontosabb… A stílus, az egyéniség örök, és számomra ez adja a tervezés alapját. Különböző stílusú ruhákat varrok, mert tudom, hogy a világ sokszínű, és az embereknek nem szabad csak egyetlen irányba nézniük. Ki kell nyitniuk a szemüket, hogy észrevegyék, más is létezik a megszokott tömegárun kívül. Valami, amiben jól érzik magukat, amiben önmaguk lehetnek. Igen. Ha rajtam múlna, a divat világa merőben másképp működne – osztottam meg Victoriával (és persze anyával) a véleményemet mindarról, amiben valószínűleg ő is él. Mert hát… Feltételeztem, hogy valami divattervező vagy ilyesmi lehet.
Mind a ketten elképedve pislogtak rám pár másodpercig, de aztán… Ahogy anya szemébe néztem, mintha büszkeséget olvastam volna ki belőle. Nem is tudom, talán azért, mert őszinte voltam, az igazi véleményemnek adtam hangot, és nem olyan válasszal szolgáltam, amelyet szerintem Victoria hallani akart.
Pár másodpercig anya arcát fürkésztem inkább, és nem a vendégünkét; próbáltam felkészülni a reakciójára, amitől – lássuk be – volt okom tartani.
- Leila Sparkle… - szólított a teljes nevemen Victoria, mire odakaptam a fejemet. – Úgy érzem, benned megtaláltam azt a személyt, akire szükségem lenne – jelentette ki, nekem pedig szó szerint leesett az állam.
- Tessék? Úgy értem… Tényleg? – hüledeztem.
- Igen, tényleg. Nincsenek sokan a divat világában, akik osztják a véleményedet, és magamról sem mondanám, hogy közéjük tartozom, de… A jövő mindig azokban rejlik, akik tudnak valami újat mutatni. És te pontosan ilyen ember vagy.
Hű… Akárki legyen is ez a Victoria Beckham, a mai napon egyik meglepetés követi a másikat neki köszönhetően.
- Nem szeretnék akadékoskodni, de mielőtt még a lányom elhamarkodottan döntene… - szólt közbe anya – Esetleg megtudhatnánk, pontosan mi is az ön ajánlata számára?
Valóban, ezt a kérdést talán nem ártott volna az elején tisztázni. Érdeklődve fordultunk Victoria felé mind a ketten.
- Ez egy olyan ügy, ami még nem publikus. Lehetne róla szó, hogy Leilával négyszemközt beszéljünk róla? – nézett anyára.
- A lányom 17 éves. Szeretnék jelen lenni – nézett vele farkasszemet, a hangjából pedig egyértelművé vált, hogy ő aztán nem megy sehová.
- Rendben. De erről nem beszélhetnek senkinek, amíg hivatalosan be nem jelentjük. Világos? – meredt ránk Victoria kérdőn.
- Világos – bólintottam.
- Ha nem tévedek, hallottak már rólam, és arról, hogy van némi közöm a divat világához. Jelenleg viszont valami sokkal nagyobb és jelentősebb ügyön dolgozom. Úgy döntöttem, hogy átnevezem és megújítom a Victoria Beckham márkát. Ősszel lesz az első bemutató, ahol a legújabb és legjobban sikerült ruhadarabok fognak szerepelni – avatott be minket.
- Értem. De milyen szerepem lenne nekem mindebben? – kérdeztem rá.
- Nos, szükségem lenne valakire magam mellett, aki segít a ruhák elkészítésében, a tervek korrigálásában. Afféle asszisztensre. Nézd, Leila. Ígéretes tehetség vagy, efelől semmi kétségem. Mellettem pedig tapasztalatot szerezhetsz, megismerkedhetsz a divat világával, a tervezés rejtelmeivel. Ha most igent mondasz, megalapozol magadnak egy fényes jövőt – magyarázta.
Képtelenség. Ez az egy szó ismétlődött a fejemben folyamatosan. Mégis mekkora esély volt rá, hogy ez megtörténik velem? Hogy egy ekkora lehetőség csak úgy váratlanul besétál az ajtón? Elég kevés. Reflexből rá kellett volna vágnom, hogy igen, természetesen elfogadom az ajánlatát, aztán fel-le ugrálni örömömben, amiért hirtelen valóra vált az álmom. Amiért kaptam egy második esélyt az élettől azután, hogy a szalonunkat el kell adnunk annak a hárpiának. De… Pontosan ez az utóbbi állított meg a gyors válaszadásban. Nem tehettem ezt anyával és a családommal. Nem hagyhattam őket magukra, és mehettem el gyakornoknak csak azért, mert Victoria Beckham minden előjel nélkül besétált az életünkbe. Ha elveszítjük a szalont, az egyetlen bevételi forrásunkat, nekem végig kell dolgoznom a nyarat, és segíteni anyának a pénzkeresésben. Nem tehettem meg, hogy ingyen segédkezem Victoriának, hogy később majd esetleg én is divattervező lehessek. Egyszerűen nem tehettem. Azzal cserbenhagytam volna az egész családomat.
- Én… Sajnálom, de nem fogadhatom el az ajánlatát. Nekem jelenleg olyan állásra van szükségem, amellyel… Tudja… Pénzt kereshetek – mondtam halkan, próbálva nem úgy beszélni, hogy húsz kilométeres körzetben mindenkinek leessen: szegények vagyunk.
- Leila… Ez hatalmas lehetőség… - nézett rám anya, egyértelműen azt sugallva, hogy nem kell miatta ekkora áldozatot hoznom. Tudtam, hogy bármit megtenne csak azért, hogy szebb jövőt biztosítson nekünk, de a helyzet az volt, hogy én pedig bármit megtettem volna, hogy szebb jelent biztosítsak neki és a testvéreimnek.
- Elnézést – köszörülte meg a torkát Victoria -, de azt hiszem, félreértettük egymást. Nem ingyen dolgoznál mellettem, Leila. Ellenkezőleg. Hajlandó vagyok heti részletekben egy jelentős összeget fizetni. Természetesen akkor, ha becsülettel végzed a feladataidat.
Hűha. Erre nem számítottam. Álommunka és még fizetés is mellé? Csípjenek meg!
Amint tudatosult bennem mondandójának lényege, felcsillant a szemem, és újra remény költözött a szívembe. Úgy éreztem, végre van rá esély, hogy kicsit rendeződjön az életünk.
- Pontosan mekkora összegről lenne szó? – kérdezte anya összeráncolt szemöldökkel.
Victoria előkereste táskájából a mobilját, pötyögött rajta valamit, majd elénk tolta a készüléket, melynek képernyőjén ott virított egy szám. Egy hatalmas szám. Nos, legyen elég annyi, hogy hat nulla volt a végén.
- Biztos, hogy most nem csak álmodom? – tettem fel az egyetlen kérdést, ami még a fejemben motoszkált.
- Egészen biztos – bólintott Victoria a táskájába süllyesztve a telefonját. – Nos… Leila, hogy döntesz? Elvállalod a munkát? – nézett rám kérdőn.
Lopva anyára pillantottam, aki a késő délutáni hat nullától még mindig kába volt, de biztatóan biccentett egyet.
- Azt hiszem… Ilyen lehetőséget képtelen lennék visszautasítani – böktem ki Victoria felé fordulva, mire a nő szeme, ha nem is látványosan, de felcsillant.
- Akkor hát… Üdvözöllek a Victorious Fashion-nél, Leila Sparkle – egyenesedett fel ültében, és felém nyújtotta jobb kezét.
Egy másodpercig sem tétováztam, megráztam a felém nyújtott kezet. Bár akkor még nem lehettem benne biztos, de valójában az volt az a pillanat, mikor az életem 180 fokos fordulatot vett, és egy újabb szakaszához érkezett. Az a kézfogás nemcsak egy szimpla gesztus volt. Nem. Azzal kezdődött el a legmeghatározóbb része az életemnek.
Minden, amiről addig még csak álmodni sem mertem.

1. Me, Myself & I

Sziasztok, Törpillák!
Itt is van az első rész! <3 Nagyon szépen köszönöm, hogy már most hárman feliratkoztatok erre a blogomra is! Nagyon örültem neki! <3 Remélem, nem fogtok bennem csalódni, és ez a történet is elnyeri a tetszéseteket. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval nyugodtan írjatok kommentet! :)
Jó olvasást, Drágák! <3

Hugs&Kisses

Ria:)

***

"Ha meg tudod álmodni, meg is tudod csinálni." ~Walt Disney

***

Azt mondják, nem szabad elpazarolni a fiatalságunkat; legyünk szabadok, függetlenek, kalandvágyók ameddig csak lehet. Bár én is ezt tehetném…
7 éves voltam, mikor az apám itt hagyott minket az éj leple alatt. Akkoriban egy jól menő vállalat feje volt itt, Londonban, talán még ma is az, fogalmam sincs. Dúskáltunk a pénzben, kiskoromban mindent megkaptam tőle, amire csak vágytam. Hercegnőként bánt velem, a testvéreimmel pedig királyfikként. Dylannel, a bátyámmal például órákat focizott hatalmas kertünkben, Collin, az öcsém, aki akkor még csak 1 éves volt, hosszú babakocsis sétákat élvezhetett vele. Minden… csodálatos volt. Talán túlságosan is tökéletes. Egy hónappal távozása előtt apám különösen kezdett viselkedni. Mikor hazajött, nem szólt senkihez, reggelente pedig még azelőtt lelépett, hogy mi felkeltünk volna. Sejtettem, hogy valami nem stimmel, de mikor a 7. születésnapomon arra ébredtem, hogy anyával veszekednek a konyhában, tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem is lett. Azon a reggelen láttam őt utoljára. Nem köszönt el. Nem adott puszit. Szó nélkül vágta be maga mögött az ajtót, de úgy, hogy beleremegett az egész ház; és többé nem jött vissza. Ezt persze akkor még nem tudtam. Minden este vártam, hogy felbukkanjon az autója, de nem történt semmi. Pár héttel később kaptunk csak hírt róla, azt is az ügyvédjétől, aki közölte, hogy apánk nem kíván bennünket a házában látni többet, azonnal távoznunk kell. Mindössze egy bankkártyát küldött nekünk, rajta annyi pénzzel, hogy egy lakást tudjunk bérelni. Természetesen mindezt válóper követte, amit anya egyetlen könnycsepp és szó nélkül állt ki; és azóta sem láttam őt sírni. Apám megváltoztatta őt. Nem volt már sehol a mosolygós háziasszony, aki mindig vicceket mesélt, és aranyos üzeneteket rejtett az uzsonnás dobozunkba. Helyét egy megfontolt, érzelmektől mentes emberi roncs vette át, akit ott ütött meg az élet, ahol csak érte.
Apám távozása engem ráébresztett, hogy senkiben sem bízhatok meg, hiszen a biztos pont az életedben, az ember, akire mindenedet rábíznád, akinek minden egyes szavát elhiszed, egyszer ő is el fog hagyni. Legalábbis a tapasztalat ezt mutatja. És hogy mi fáj legjobban ebben az egészben a mai napig? Hogy fogalmam sincs, miért lépett le az apám. Talán megromlott a házasságuk? Esetleg megunta az életet mellettünk? Netán megismert egy másik nőt? Ki tudja? Azt hiszem, a választ már sosem tudom meg, hiszen azóta nem láttam az apámat, hogy 10 évvel ezelőtt kicsörtetett az ajtón. Még egy átkozott levelet sem küldött. Sokáig szomorkodtam miatta, hiányoltam őt, de rá kellett ébrednem, hogy nem ér ennyit az egész. Felnőttem. Nélküle. És így utólag, egyáltalán nem bánom, hogy nem volt részese. Nem érdemelte meg, hogy mellettem legyen.
Persze néha eltűnődöm, mi lett volna, ha mégis marad, ha az életem része lesz. Lehet, hogy más ember lennék; valaki, aki bátran alakít ki új kapcsolatokat, ismerkedik másokkal, és nem zárkózik el a külvilágtól. Igaz, talán nem lennék ilyen szókimondó sem, akit nem érdekel mások véleménye, és ezt a tulajdonságomat pedig nem igazán kívánom elhagyni. Ez tesz azzá, aki vagyok. Leila Sparkle-lé.
- Leila! Gyere, megjött Mrs. Robinson! – kiabálta anya, mire sóhajtva letettem az addig kezemben tartott ceruzát a vázlatfüzetem tetejére, melybe egészen idáig rajzolgattam.
Apám távozása után nem találtam a helyemet, képtelen voltam elfoglalni magamat, úgy éreztem, egy senki vagyok; sokáig magamat hibáztattam az egész kialakult helyzetért. Anya ekkor találta ki, hogy vesz nekem pár színes ceruzát meg előkeres pár lapot, és rávesz, hogy rajzoljak valamit. Bármit, ami a fejemben jár, az érzéseimet, a vágyaimat, akármit. Emlékszem, napokig csak kerülgettem őket; az apámra emlékeztettek, tőle kaptam színezőket és hasonlókat utoljára. De aztán… Nem is tudom, ösztönösen nekiálltam rajzolni, mert egyszerűen ahhoz volt kedvem. Mindenféle krikszkrakszokat pingáltam, 7 évesen körülbelül ennyi tellett tőlem, de ahogy múlt az idő, és egyre nagyobb lettem, már egészen más volt a helyzet. A rajzolás a hobbimmá vált, ami kikapcsolt, és elfelejttette velem, milyen nyomorúságos és üres is az életem.
Körülbelül 14 éves lehettem, mikor egy újabb fordulat következett. Már nem egyszerűen csak firkálgattam, ami eszembe jutott, hanem… terveztem. Ruhákat, cipőket, ékszereket, különféle kiegészítőket. És nemcsak egyszerű darabokat, melyeket a magamfajták hordanak, mivel nincs pénzük másra, hanem igazi, kifutóra illő különlegességeket. Sokáig fel sem fogtam, mit és miért csinálok, de mára már tudom, hogy így teremtettem magamnak egyfajta álomvilágot, melyben minden megtörténhet. Én, a csóró kiscsaj is tervezhettek mesés darabokat, és közben elképzelhetem, hogy egy világhíres divatcégnek dolgozom, vagy valami ilyesmit. Gyerekes butaság, tudom, de nekem csak ennyi maradt: álmodozás. Az semmibe sem kerül, nem igaz?
Ahogy teltek az évek, már nem sikerült megtartanom magamnak a kis „titkomat”, anya tudomást szerzett az alkotásaimról. Valójában egészen addig nem is gondolkodtam el azon, hogy tudok-e egyáltalán rajzolni, vagy van-e tehetségem, egyszerűen nem érdekelt. De mikor anya kíváncsian átlapozta egyik mappámat, feszengeni kezdtem, s féltem, hogy csak kedves mosollyal az arcán megsimogatja a fejemet, és aranyosnak titulálja a „munkáimat”. Annál nagyobb volt a döbbenetem, mikor egyáltalán nem így történt.
- Leila… Ez… Ezek fantasztikusak! – lapozott egyet a füzetben – Ezeket te tervezted? – ámuldozott.
- Nos… Igen. – pirultam el.
- Hihetetlen! Kicsim, ezek a tervek… Megérdemlik, hogy megvalósuljanak. – nézett egyenesen a szemembe.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Jól hallottad.
És igen. Egy héttel később anya egy ütött-kopott varrógéppel állított haza, melyért valószínűleg napokig járta a várost, hogy találjon egyet elfogadható áron. A gépet lerakta a konyhaasztalra, és felém fordult.
- Ez a tiéd, Leila. Szeretném, ha megvalósítanád az álmaidat.
Az volt az a nap, melyet sosem felejtek el. Azon az estén álltam neki elkészíteni az első saját tervezésű ruhámat egy régi asztalterítőből. Egy egész éjszakán át dolgoztam rajta, de készen lettem. Bár életemben nem láttam még rondább darabot, büszke voltam rá, mert én csináltam a két kezemmel, és koránt sem az volt az utolsó alkotásom. Azóta már rengeteg régi függönyt, kinőtt ruhát és szakadt ágyneműt alakítottam át olyanra, amilyenné megálmodtam. Pár hete készült el életem eddigi leggyönyörűbb munkája, ha szabad így fogalmaznom, melyet mikor meglátott, anya összecsapta két kezét, és csak annyit mondott:
- Büszkébb nem is lehetnék rád.
A ruha, melyet a szomszédunk elnyűtt köntöséből varrtam, azóta is odalenn lóg egy próbababán, a szépségszalonunk kirakatában. Ó, igen! Majd elfelejtettem… Mikor a szüleim elváltak, apám nem volt hajlandó egy fityinggel sem többet adni nekünk, mint amennyi egy lepukkant kis lakásra elég, úgyhogy anyának muszáj volt kölcsönt felvennie. És ha már egyszer idáig fajult a dolog, úgy döntött, több pénzt igényel, és megvalósítja álmát: nyit belőle egy szépségszalont a bérház alsó szintjén, melyben mi is lakunk. Eleinte igen jól ment az üzlet, de aztán… Anya már nem bírta egyedül a munkát, mi pedig gyerekként nem igazán tudtunk még segíteni, így egyre kevesebb vendéget tudott fogadni, szóval értelemszerűen a bevétel is kevesebb lett. Mivel a bank követelte tőlünk a hitel visszafizetését, más lehetőség híján kölcsön kellett kérnünk egy ismerőstől. Pontosabban rokontól. Azaz Carol nénitől, anya nővérétől. Akkoriban még nem gondoltuk volna, hogy ezt életünk végéig bánni fogjuk. Hogy miért? Nos, Carol sosem volt az az aranyos, családcentrikus asszony. Tele volt pénzzel, de mégis mindig azon ügyködött, hogy gyarapítsa vagyonát. Összeszedett egy milliomos férjet, aki lesi minden kívánságát, és konkrétan a klotyó is aranyból van náluk, de ettől függetlenül folyamatosan követeli vissza a kölcsön adott pénzt, és közben össze-vissza fenyegetőzik. Rendőrséggel, bírósággal és egyéb ínyencségekkel. Ugye milyen elbűvölő rokon? Persze valahol meg lehet érteni őt is, de könyörgöm! Ő is láthatja, milyen nagy bajban vagyunk, miért kell rátenni még egy lapáttal? Lassan csődbe megy az üzlet, ő pedig még zsarol is bennünket mellé.
Az igazat megvallva, néha elgondolkodom, mi is lenne most velünk, ha anya ahelyett, hogy a saját feje után megy, és megnyitja a szalont, inkább beáll pultosnak egy bárba vagy eladónak a szomszéd pékségbe. Minden annyival egyszerűbb lenne! De nem hibáztathatom. Valóra akarta váltani élete nagy álmát, és meg is tette. Ennyi mindenkinek jár, nem? Az már más kérdés, hogy rosszabbul sült el, mint gondoltuk.
- Leila, gyere már! – kiáltotta megint anya, mire nagy nehezen feltápászkodtam a székemből, és kiléptem a szalonba vezető ajtón.
- Szép napot! – köszöntem a bőrfotelben üldögélő nőnek. Emma Robinsonnak hívták, és pár utcával arrébb lakott egy takaros kis családi házban. Mindent tudtam róla. Volt két gyereke, férje, szerető családja, jól fizető munkája, és egy aranyos labradorja, akit Roxinak neveztek el. Nincs mese, ez egy szépségszalon, afféle pszichológusi rendelő, ahol az emberek kiönthetik a szívüket az ittenieknek, és mellé még új frizurát, esetleg csilivili körmöket is kapnak. Határozottan megéri eljönni ide.
- Neked is, Leila! – mosolygott rám Mrs. Robinson.
- Miben segíthetek? – kérdeztem mosolyogva.
- Este a férjem céges partijára vagyunk hivatalosak. Valami odaillő frizurát szeretnék. – állt fel a fotelből, ahol addig ült.
- Azt hiszem, semmi akadálya. – jelentettem ki, és az előttem álló szék felé intettem, Mrs. Robinson pedig helyet foglalt benne.
15 éves korom óta – azaz két éve - segítek anyának a szalonban. Egészen addig csak távolról figyeltem az eseményeket, de eljött az idő, mikor már elég nagy voltam a feladathoz, és anyának is szüksége volt segítségre. Még szerencse, hogy a sok rajzolás segített a kézügyességem fejlesztésében, így nem okozott gondot szép sminkeket varázsolnom a vendégek arcára, különleges fonásokat alkalmazni vagy mintás körmöket készíteni.
A szalonban valójában nemcsak én vettem ki a részem a munkából, hanem a testvéreim is. Például Dylan, a bátyám, aki 19 éves, elvégezett minden feladatot, melyekhez egyébként szakembert kellett volna hívni. Megjavította a fejmosó csapját, mikor eldugult, újra összerakta az asztalt, melynek kiesett az egyik lába, és még sorolhatnám. Collin, az öcsém 11 éves létére nem igazán tudott még hasonló feladatokat végezni, de ahhoz kitűnően értett, hogy elbűvölje vendégeinket az aranyos történeteivel, illetve körbekínálja a nekik kikészített harapnivalót és teát.
Nos, így éltünk mi, a csonka család, apa és pénz nélkül, de… Egyre boldogabban. 10 év hosszú idő, éppen elég ahhoz, hogy megszokjunk egy új életet, és megtanuljunk megküzdeni az újonnan kialakult problémákkal, például a szegénységgel, amelyhez koránt sem voltunk hozzászokva 7 éves koromig. Azt kell mondjam, napról napra éltünk, és reménykedtünk, hogy egyszer csak valami csoda folytán elég lesz a bevételünk ahhoz, hogy visszafizessük Carol néninek a kölcsönt, és végre megálljunk a saját lábunkon. Vártunk. Mindig csak vártunk. Türelmesen és kitartóan. Nem adtuk fel, mert egyszerűen nem tehettük. Talpra kellett állnunk, bár egyelőre fogalmunk sem volt, miként kezdjünk hozzá.
De aztán… Egy borús, júniusi délutánon betipegett a szalon ajtaján maga a lehetőség. A lehetőség, amelyet képtelenség lett volna visszautasítani. A lehetőség, ami megmentette a családunkat a csődtől és Carol néni bosszújától. A lehetőség, amely tökéletesen manikűrözött körmökkel kopogtatott az ajtón, és eredeti Prada cipellőkben lépte át a szalon küszöbét.
A lehetőség, ami… Nos, elég elcsépelten hangzik, de igaz: megváltoztatta az egész életemet.

0. Prológus

Ugyan ki hisz azokban a nyálas, elcsépelt tündérmesékben, melyekben a szegény, nyomorult főhős lány hirtelen üvegpalotában találja magát a szőke herceggel az oldalán? Persze, hogy senki. Pedig lehet, hogy nem ártana.
Leila Sparkle édesanyjával és két testvérével éli életét egy lepukkant londoni bérházban, melynek földszintjén egy elhagyatott kis szépségszalont üzemeltetnek. A család már a csőd szélén áll, ráadásul igen sok pénzzel tartoznak egy „barátjuknak”, és fogalmuk sincs, mihez kezdhetnének.
Ám ekkor, pontosan ekkor kopogtat egy hatalmas lehetőség az ajtón, gyönyörűen manikűrözött körmökkel és márkás Prada cipellőkben, amit bűn lenne visszautasítani. Leila egyik napról a másikra a Beckham házban találja magát, túl az első sokkon, melyet leghőbb álmának megvalósulása okozott. A második sokk pedig még csak ezután következik. Barna szemű, barna hajú, magas és izmos, ráadásul kifejezetten jóképű. Igaz, fehér ló helyett gördeszkán érkezik, de ez Leila szemében inkább pozitívum.
A lány hirtelen egy gigantikus útvesztő kellős közepén landol, és fogalma sincs, merre induljon. Nem tudja, kiben bízhat, és meddig mehet el; érzelmek kavalkádja nyomasztja őt és döntések súlya nehezedik a vállára. Milliónyi kérdés kavarog a fejében, és kétségbeesetten próbál rájuk választ találni, de rá kell ébrednie, hogy ez nem ilyen egyszerű. Egyáltalán nem.
Vajon lehet jó vége valaminek, ami már a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve? Léteznek még csodák, melyek csak arra várnak, hogy felfedezzék őket? És előfordulhat, hogy a tündérmeséket nem csak úgy kitalálták, hanem a valóságból merítettek ihletet?
Egy nyár; egy baleset; egy titok – vagy még több - és két fiatal, akik próbálják megtalálni önmagukat és az egymás felé vezető utat.