2016. április 23., szombat

2. If You're Lost, You Can Be Found

Sziasztok!
Tudom, régen volt már rész, de mostanában elég kevés időm volt írni, ráadásul ez a fejezet kifejezetten sok energiámat vette igénybe, hiszen nagyon hosszúra sikeredett :D
Remélem, meg tudjátok bocsátani nekem a késést, és ennek ellenére tetszeni fog a 2. rész! <3
Jó olvasást mindenkinek, és várom a véleményeteket! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Ha megnézitek a menüpontokat, találtok egy "Zenék" feliratot. Erre kattintva megtalálható a fejezetek címét adó számok listája. :)


***

"A szerencsétlenség lehetőséget is hozhat magával." - Scott Westerfeld

***

- Macskaféle. Hat betű. – ütögette tollával állát gondolataiba merülve Carol néni. Szokásához híven a szalon kanapéján terpeszkedett, cseppet sem zavartatva magát, amiért senki nem hívta, és mellesleg a várakozó vendégek helyét foglalta el. Ma éppen keresztrejtvényt fejtett, ami már csak azért is meglepő, mert azokat tudtommal intelligens embereknek készítik. Valaki elmagyarázhatná, hogy került egy ilyen újság a nagynéném kezébe…
- Tigris. – segítette ki anya sóhajtva.
- Vehetnénk neki egyet születésnapjára. De előtte éheztessük ki azt az állatot… - motyogtam csak úgy magamnak. Pechemre anya pont meghallotta.
- Leila! – dorgált meg.
- Igazad van, ez gonosz volt tőlem. Szegény tigris gyomorrontást kapna ettől a nőtől. – sütöttem le a szemem „bűnbánóan”, mire anya inkább csak a fejét rázta, és úgy döntött, ezúttal nincs türelme egy ilyen vitához.
- Hé, ti ketten, mit susmorogtok ott? – vetett ránk szúrós pillantást Carol néni, mire megforgattam a szememet. Már megint úgy csinált, mintha valami felsőbbrendű lény lenne, akinek joga van tudni mindenről. Persze, ha abból indulunk ki, hogy az ördög is egy ilyen típusú „teremtmény”, mindjárt érthetőbb a dolog.
- Éppen azt említettem anyának, mennyire jó minden egyes nap látni téged. Tudod, élvezni a társaságodat, és a tényt, hogy csak fekszel itt, mintha tiéd lenne az egész hely. Csodálatos látvány, hidd el nekem. – villantottam rá ezerwattos mosolyomat. Bár azt hiszem, inkább vicsorgás lett belőle.
- Ez igazán kedves. – szűrte a fogai között Carol néni, és megajándékozott egy „utállak, te kis dög” pillantással. Hát nem bájos ez a családi béke és szeretet?
- Bocsáss meg, Carol a lányom bal lábbal kelt fel. – kezdett mentegetőzni anya, én pedig újra megforgattam a szememet. Az évek alatt már hozzászoktam, hogy igyekszik minél kedvesebben viselkedni Mrs. Tökéletes És Gazdag Egyben Kegyetlen Carollal, de nekem nem sikerült követnem a példáját. Az a nő megkeseríti az életünket, zsarol bennünket, utolsó senkiházikként kezel minket, és mindezt úgy, hogy közben elhiszi, ő bármit megtehet. Én aztán nem fogok a lábai előtt heverni, és nem játszom meg magam; egyszerűen nem megy, én nem ilyen vagyok. Egész életemben őszinte voltam, mindig kimondtam, amit gondoltam, és most sem fogom eljátszani, hogy Carol néni a szívem csücske, mert nem az.
Anya viszont… Nos, ő attól fél, ha nagyon felbosszantjuk a testvérét, azzal magunknak csinálunk bajt, ezért inkább folyamatosan igyekszik a kedvében járni. Valahol meg tudom őt érteni, hiszen tényleg sok forog kockán; nagyjából az egész életünk.
- A lányod mindig bal lábbal kel fel – lapozott egyet az újságjában Carol, de aztán inkább témát váltott; egyértelműen megunta, hogy jelenleg nem ő áll a társalgás középpontjában, hanem én. – David Beckham feleségének keresztneve – dünnyögte a rejtvényre koncentrálva. – De hiszen ez könnyű! Victoriának hívják. Miért mondja mindenki, hogy a rejtvények nehezek? – töprengett, mire úgy éreztem, bele kell vernem a fejem a falba. Én vagyok süket, vagy ez a nő komolyan azért érzi magát okosnak, mert tudja egy celeb nevét, de a tigris szót nem sikerült kitalálnia az imént? Megáll az ész.
- Azt hiszem, én most iszok egy pohár vizet. Le kell hűtenem magam – indultam a hátsó szoba felé. – Sok ez nekem így hétfő reggel. – motyogtam.
- Veled megyek – vágta rá anya, mire értetlenül rápillantottam.
- Miért? – kérdeztem.
- Beszélnünk kell – közölte jelentőségteljesen, nekem pedig rossz előérzetem támadt.
- De miről?
- Gyere – indult el, én pedig számtalan kérdéssel a fejemben követtem őt.

***

- Anya, kezdesz megijeszteni – meredtem rá idegesen, mikor már vagy öt perce szöszmötölt a hátsó szobában levő konyhapulton azzal, hogy kitöltsön két pohár vizet.
- Nem kell semmitől megijedned – bizonygatta, de én valahogy pont az ellenkezőjét éreztem.
- Elmondod, mi a baj? – sóhajtottam.
- Én… - kezdte, de nem folytatta tovább.
- Anya, kérlek, mondd el, mert… - fogtam bele egy hosszabb monológba, de ekkor végre megszólalt. Viszont egyáltalán nem olyasmit mondott, amire számítottam.
- Carol úgy döntött, beperel bennünket, ha egy hónapon belül nem fizetünk – hadarta.
Néma csöndben és leesett állal bámultam rá. Kifejezetten örültem, hogy nem volt a kezemben semmi, mert az a padlón végezte volna összetörve.
- Tessék? – kérdeztem vissza.
- Jól hallottad – húzta el a száját. – De ez még nem minden – sütötte le a szemét, és a körmét kezdte piszkálni.
- Van rosszabb is? – hüledeztem, és a teljes kiakadás szélén álltam.
- Sajnos van. Mivel egyértelműen vesztesként jönnénk ki ebből az egészből, nos… Tennem kellett valamit, ezt meg kell értened – kapta fel a fejét, és esdekelve nézett a szemembe.
- Anya, mit tettél? – estem kétségbe.
- Én… Eladom neki a szalont – bökte ki egy szuszra, bennem pedig megállt az ütő.
- Hogy mi? – meredtem rá, és nem akartam elhinni, amit hallottam. Ez csak valami rossz vicc volt. Annak kellett lennie.
- Leila… Nézd… Így döntöttem, ez a legjobb megoldás. Kérlek, ne nehezítsd meg nekem a helyzetet – nézett rám szomorúan, nekem pedig majd’ megszakadt tőle a szívem.
- De anya… - kezdtem, viszont nem találtam a szavakat, fogalmam sem volt, mit mondhatnék.
- Sajnálom – mondta anya, azzal kilépett az ajtón, vissza a szalonba. Feltételezem, nem akart jobban belemerülni a beszélgetésbe. Félt, hogy annak sírás lett volna a vége, és valószínűleg igaza is volt.
Eladni a szalont? Ez a fordulat villámcsapásként ért. Valójában ezen a helyen nőttem fel, ahogy a testvéreim is. Csak néztük, ahogy anya dolgozik, vigasztaltuk egymást, majd végül egy csapatként vittük tovább az üzletet. Ez a hely a mienk volt, hozzánk tartozott. Valamilyen szinten az otthonunknak számított, én pedig nem tudtam elképzelni az életemet a szalon nélkül. Mert ugye, ha Carol megkaparintja ezt a helyet, mi pontosan a szerződés aláírását követő első tizedmásodpercben már az ajtón kívül leszünk. Szalon, munkahely és pénz nélkül. Csodás kilátások.
Valamit tennem kellett ez ellen, és ebben a helyzetben bármire kész voltam. Elfogadtam volna az első ajánlatot is, amit elém fúj a szél, annak érdekében, hogy helyrehozzam ezt a borzalmat, amit az életünknek csúfoltunk. Az embernek egy idő után elege lesz a nyomorból, és azon a ponton két dolgot tehet: vagy hagyja, hogy maga alá temesse, vagy még kitartóbban küzd ellene. Én személy szerint az utóbbit választottam, bár abban a pillanatban még fogalmam sem volt, hogyan álljak neki. Pár órával később viszont… megkaptam a választ és a kezdő lökést is, habár olyan formában, ahogy legvadabb álmaimban sem gondoltam volna. Akkor, azon a napon és azon a helyen toppantak be azok a bizonyos Prada cipellők az életembe. És én képtelen voltam nemet mondani nekik.

***

- Carmen, készítenél nekem egy gyümölcssalátát? Megéheztem – nyújtózott egyet kényeskedve Carol néni, anyának intézve szavait, aki jelenleg a hátsó helyiségben tevékenykedett, és valószínűleg meg sem hallotta testvére szavait. Nem sok választott el attól, hogy én készítsem el azt a salátát, aztán egyenesen az elegáns blúzára öntsem, ami valószínűleg önmagában annyiba került, mint ez az egész szalon. De visszafogtam magam; legalábbis amennyire tőlem tellett.
- Ha jól tudom, ördögi személyiségedhez egészséges test is tartozik, rögtön egy pár lábbal és kézzel. Szolgáld ki magad! – intettem színpadiasan a hátsó helyiség felé.
- Hogy merészelsz így beszélni velem, te kis… - ült fel dühösen a kanapén Carol néni.
- A saját testi épséged érdekében nem hagyom, hogy befejezd a mondatot. Ha megtennéd, valószínűleg nem igazán lennél képes gyümölcssalátát készíteni a továbbiakban. Remélem, érted. – kacsintottam rá.
Igen, lehet, hogy iszonyatosan bunkó vagyok néha vele szemben, de ez minden, amivel visszavághatok neki a sok éves zsarolásért és fenyegetőzésért, amit elszenvedtünk tőle.
- Egy nap még megbánod, hogy így viselkedtél velem – vetett rám egy „gyűlöllek, te kis dög” pillantást. Mit mondjak? Lassan már hiányérzetem lenne, ha nem nézne rám így egy nap legalább háromszor.
- Erősen kétlem – vágtam hozzá egy konyharuhát, amit a pulton találtam. – Ezzel törölgesd el az edényeket, ha már a konyhában jársz.
- Te csak ne dobálj engem a felmosórongyaiddal! – förmedt rám – Épp elég azt nézni, ami a kirakatban áll – bökött a saját tervezésű és készítésű ruhámra.
- Ismételd meg! – csattantam fel reflexből. Oké, talán kissé túlreagáltam a helyzetet, de azzal a ruhával igazán sokat dolgoztam, és nem fogom hagyni, hogy holmi Carol nénik, akik aranyból készült klotyón trónolnak, felmosórongynak nevezzék az alkotásomat. Azért mindennek van határa.
- Nyugodj le, kicsikém, és inkább vedd be a gyógyszered – legyintett felém, mintha őrült lennék, és visszadobta a konyharuhát.
- Én vegyem be a gyógyszerem? Mégis kinek képzeled te magad? Ki lehet fáradni azon az ajtón, ha nem tetszik valami! – süvöltöttem, és a kijárat felé böktem, oda sem pillantva.
- Ó, elnézést, nem tudtam, hogy ide nem szabad belépni – szólalt meg váratlanul egy ismeretlen hang az ajtóból, mire mind a ketten odakaptuk idegbajos fejünket, egy afféle „mi van? – pillantással”.
Az ajtóban egy látszatra a harmincas éveiben járó nő állt, elegáns ruhában és cipőben, jobb karján kecsesen tartva táskáját. Egyértelműen lerítt róla, hogy nem üres a bankszámlája; csak úgy sugárzott belőle az a valami, amit én „gondtalan életnek” nevezek. Még ha nem is teljesen tökéletes, de az enyémnél bizonyára felhőtlenebb.
Vendégünk kissé meghökkent tekintettel pásztázott bennünket; és csak ekkor esett le, hogy bizonyára úgy hitte, neki címeztem iménti szavaimat. Valahogy mentenem kellett a helyzetet.
- Nem, nem! Félre tetszik érteni… Volt egy kis nézeteltérésünk a nagynénémmel. Nem önnek szántam, amit mondtam – kezdtem mentegetőzni, amint feleszméltem a sokkból. Carol néninek egyelőre nem sikerült elérnie idáig, továbbra is az idegent bámulta, de ekkorra már tányérnyira elkerekedett szemekkel. Elég érdekesen festett.
- Így szoktak kommunikálni egymással? – meredt ránk döbbenten a nő, legalábbis a szavaiból arra következtettem, meghökkentette a jelenet, de az arcán nem látszottak érzelmek. Átfutott az agyamon, hogy talán van benne némi szilikon, de inkább megpróbáltam másra koncentrálni, és nem elijeszteni egy lehetséges kuncsaftot a találgatásaimmal.
- Tudja, a nénikém… Nem érdekes, ez családi ügy – legyintettem. Bármennyire is haragudtam Carolra, azért ez az egész konfliktus mégsem tartozott másra, csak a családra.
- Értem… - mondta a vendég tétovázva, majd óvatosan végighordozta tekintetét a helyiségen.
- Öhm… Segíthetek vala… - kezdtem volna másfelé terelni a témát, de legnagyobb meglepetésemre Carol néni félbeszakított. Na, persze nem ezen a tényen lepődtem meg, általában nem tisztelt meg azzal, hogy végighallgat, az ő mondandóját mindig fontosabbnak találta másénál. Viszont az igazán nagy újdonság volt számomra, hogy a vendégünkhöz intézte szavait. Ilyet sosem csinált. Általában lenézte azokat, akik „ilyen alsóbbrendű putriba járnak szépítkezni”, hogy az ő kedves szavaival éljek.
- Maga… Maga… Tényleg ön az? – kérdezte döbbenten, én pedig nagyon furcsán néztem rá. Lehet, hogy velem van baj, de szerintem az nem normális, hogy úgy mered egy idegenre, mintha épp most pottyant volna le az égből zöld bőrrel, hat karral és egyetlen szemmel, akár egy marslakó. Mert igen. Pontosan ilyen tekintettel bámult a nőre. És amit kérdezett… Mintha annál is nagyobb baj lenne az agyával, mint amiről tudok…
- Attól függ, mire gondol, ki vagyok – vetett rá értetlen pillantást vendégünk. Átéreztem döbbenetét.
- Vi… Victoria Beckham. Valóban ön az? – hüledezett tátott szájjal.
- Amennyire én tudom, így hívnak – pislogott párat Carol néni felé, én pedig továbbra is értetlenül követtem nyomon az eseményeket, legalábbis próbáltam. Valahol a marslakóknál elvesztettem a fonalat.
Egyébként pedig… hogy őszinte legyek, nem igazán tudtam, ki az a Victoria Beckham, azon kívül, hogy éppen előttem állt, és ismerős volt a neve. Nem követtem nyomon a celebek és gazdag emberek világát, de úgy éreztem, ez a nő – bocsánat, Victoria – is hírességnek számíthat, ha egyszer Carol néni tudja a nevét, ráadásul ekkora csodálattal a szemében mered rá.
Ekkor ugrott be, hol hallottam már a nevét. A nagynéném ma reggel említette, mikor keresztrejtvényt próbált fejteni. Igen, határozottan emlékszem, hogy Victoriát David Beckham feleségeként emlegette. Mondjuk, arról fogalmam sincs, ki ez a két ember, de legalább elmondhatom magamról, hogy hallottam már róluk.
- Khm… - köszörültem meg a torkomat, megtörve a beállt kínos csendet – Az én nevem Leila Sparkle. Esetleg… Segíthetek valamiben? – mosolyogtam halványan Victoriára.
- Azt hiszem… Inkább én ajánlanám fel a segítségemet – közölte kifejezéstelen arccal.
- Elnézést, de… Ezt most nem igazán értem – vallottam be, az agyam pedig ezerrel kattogott, hogy kitalálja, miről is van szó.
- Az a ruha a kirakatban… - fordult meg hirtelen Victoria, és az említett darab felé mutatott, nekem pedig gyorsabban kezdett verni a szívem.
- Én terveztem! – szakította félbe Carol néni reflexből, mire leesett az állam. Ugye ez most valami rossz vicc?
- Te tervezted? Na, ne röhögtess! Azon is csodálkoznék, ha tudnád, mi az a varrógép! – fakadtam ki, de inkább leállítottam magam, tekintettel a tényre, hogy egy világsztár, vagy ki előtt nem igazán kéne lejáratni magunkat; még akkor sem, ha fogalmam sem volt, ki az illető. Ha mást nem, hát azt megtanultam, hogy a gazdagoknak különös tehetsége van a gonoszkodáshoz, pláne, ha okot adunk rá.
- Khm… Azt hiszem, rosszkor jöttem. – ráncolta a szemöldökét Victoria.
- Nem, dehogy – próbáltam menteni a helyzetet. – Folytassa csak nyugodtan.
- Nos, az a ruha felkeltette az érdeklődésemet. Szeretnék megismerkedni a tervezővel és a készítővel. Talán…
Ez volt az a pillanat, mikor anya előkerült a hátsó helyiségből, hogy megnézze, Carol nénivel nem szedtük-e darabjaira a szalont, amíg egyedül hagyott minket. Amint meglátta, ki áll az ajtóban, döbbenetében ő is eltátotta a száját, akárcsak testvére. Oké, kezdtem úgy érezni, égő, hogy nem ismertem fel ezt a nőt még a neve alapján sem.
- Ü-üdvözlöm, hölgyem! – kereste anya a megfelelő szavakat – El sem hiszem, hogy személyesen is találkozhatok önnel! Ez hatalmas megtiszteltetés! – áradozott.
- Igazán kedves – nézett rá Victoria, és olyan halvány mosolyt villantott rá, amit valószínűleg csak nagyítóval lehetne rendesen látni.
- Elnézést… A ruháról volt szó… - tereltem vissza a szót az eredeti témára, melyet egyébként nem tudtam hova tenni. Ugyan miért érdekel egy minden bizonnyal milliárdos nőt az én „varrogatásom”? Lehet, hogy meg akarja venni? Á, dehogy. Ez így nem logikus, ilyen csak a tündérmesékben történik.
- Valóban – bólintott Victoria. – Kíváncsi lennék, ki az alkotója.
- Én! – vágta rá újra Carol néni, bennem pedig kezdett egyre jobban felmenni a pumpa. Nem elég, hogy tönkreteszi az életünket, zsarolja a családunkat és elveszi tőlünk a megélhetésünket. Nem. Még a babérokat is ő akarja learatni helyettem. De abból aztán nem eszik!
- Már elnézést, de ezt hogy gondoltad? – meredtem rá értetlenül.
- Mintha ugatást hallottam volna, van itt valahol egy kutya? – „tudakolta” Carol néni, megerősítve a tényt, hogy emberszámba sem vesz. Nem kellett volna ilyen „elmés” beszóláson törnie a fejét, eddig is tisztában voltam a véleményével.
- Ebből elég! Carol, megtennéd, hogy kimaradsz ebből a beszélgetésből? Nem szeretném, ha elüldöznéd a vendégeimet. Ez itt egyelőre az én szalonom – előzte meg anya a kibontakozó veszekedést. Bár igazából felesleges volt, nem állt szándékomban visszavágni a nagynénémnek. Nem kívántam lealacsonyodni az ő szintjére.
- Már nem sokáig – szúrta oda Carol néni összehúzott szemmel, azzal levágta magát a kanapéra, és kezébe vett egy magazint.
- Elnézést kérek, amiért végig kellett ezt néznie – szabadkozott anya.
- Úgy érzem, tényleg rosszkor jöttem. Talán jobb lenne, ha… - kezdett volna búcsúzkodni Victoria, de megállítottam.
- Kérem, ne menjen el! Az én hibám az egész. Van egy kis nézeteltérés a családban, de ezt igazán nem most kellene lerendeznünk. Sajnálom, hogy a tanúja volt a vitának. Engesztelésül meghívhatjuk egy kávéra? – kérdeztem, és magamon éreztem anyu büszke pillantását, amiért képes voltam felnőtt módjára kezelni a helyzetet.
- Nos… Legyen – húzta kicsit feljebb az orrát Victoria, mint aki kissé meg lett sértve, de aztán velünk tartott a hátsó helyiségbe.

***

- Tehát… Lennének szívesek most már elárulni, hogy valójában kinek a nevéhez fűződik az a ruhadarab a kirakatban? – tudakolta Victoria, mikor anya letette elé a kávéját és egy kis tejet apró üvegkancsóban. Amint láttam, vendégünk a legszebb készletünkből való csészéből ihatott.
- Nos… - köszörülte meg a torkát anya. – A ruhát a lányom, Leila tervezte és varrta. – intett felém, letelepedve a székére.
- Valóban? – pillantott felém csészéje felett Victoria, mikor a szájához emelte – Igazán egyedi darab. Van benne valami különleges. Mondd csak, miből készült?
- Egy elnyűtt köntösből – vallottam be.
- Hm. Erre nem számítottam – biccentett elismerően. – Meg kell hagyni, arról a ruháról egyébként is üvölt, hogy tehetséges a tervezője. Na, de ha kiderül, hogy mindössze egy régi köntösből van! Zseniális… - mondta, mintha csak magában beszélne.
- Tényleg így gondolja? – kérdeztem kíváncsian.
- Igen. Határozottan. Mikor megláttam alatta a kiírást, hogy saját tervezésű, igazán meglepődtem. Arra számítottam, hogy egy ismert divattervező legújabb alkotása lehet.
- Hű… Én… Ez igazán jól esik, köszönöm – pirultam el.
- Nekem ne köszönj semmit. Habár az igaz, hogy nem szokásom úton-útfélen dicsérni – vallotta be. – Ebben az esetben viszont muszáj kivételt tennem annak érdekében, hogy biztos lehessek benne, elfogadod az ajánlatomat – tette hozzá, nekem pedig ráncba szaladt a homlokom.
- Miféle ajánlatról van szó? – kapcsolódott be a beszélgetésbe anya is.
- Egy igazán különleges ajánlatról, Mrs. Sparkle – nézett rá Victoria komoly arccal, én pedig erősen kételkedtem benne, hogy az „arckifejezés-raktára” több elemet tartalmaz háromnál.
- Elnézést, de Miss Davidson. Carmen Davidson – javította ki anya, utalva arra, hogy nincs férjnél és a leánykori nevét használja.
- Ó, sajnálom, nem tudtam – kért bocsánatot, de aztán rögtön témát is váltott. Egyértelműen nem igazán érdekelte anya családi állapota. – Az ajánlatra visszatérve… Leila, mit szólnál egy olyan lehetőséghez, amellyel elindulhatnál a divatvilág csúcsára vezető lépcsőn? – kérdezte rezzenéstelen arccal, mintha csak az időjárásról társalogtunk volna, nem pedig olyan dolgokról, melyeket lehetetlen pár másodperc alatt megemészteni. Bár, szerintem ehhez egy egész nap is kevés lett volna.
Egy lehetőség, melynek segítségével bekerülhetek a divat világába? Hű… Komoly és visszautasíthatatlan dolognak tűnt, én pedig kicsit elbizonytalanodtam ezzel kapcsolatban. Ugyan mit keresne egy londoni szépségszalon szegény dolgozója a nagy nevek között? Nem voltam benne biztos, hogy nekem tényleg ott lenne a helyem.
- Én… Tudja… Ez most kicsit váratlanul ért. Be kell vallanom, nem tudnám magam elképzelni a divatszakmában. Ahhoz én túl kevés vagyok – nyögtem ki, tőlem szokatlan módon hangot adva a kételyeimnek.
- Azt majd én eldöntöm, hogy kevés vagy-e vagy nem – jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon. – Az első „vizsgán” sikeresen átmentél, van érzéked a tervezéshez, tehetséges vagy. A második próbatétel egyértelműen a határozottság kérdése. A divatszakma kemény, tele ellenségekkel, áskálódással és egyéb gyenge lelkűeknek nem való tényezőkkel. Abból kiindulva, hogy te nem bízol magadban eléggé, elvéreztél ezen a területen, de ha azt vesszük, hogy álltad a sarat a Clare vagy Carol vagy hogy is hívják elleni vitában, egyértelmű befutó vagy. És egyébként is… Nem rögtön a mély vízbe kerülnél, lenne időd megtanulni kezelni a problémás helyzeteket – fejtette ki véleményét, nekem pedig furcsa módon egyetlen dolog kavargott csak a fejemben: sosem hittem volna, hogy egyszer a Carol nénivel való konfliktusok nagy szerepet játszhatnak egy nyilvánvalóan hatalmas lépésében az életemnek. Feltéve persze, hogy elfogadom az ajánlatot. Mert ugye még azt sem tudtam pontosan, miről is van szó. Már a nyelvemen volt a kérdés a lehetőség részleteivel kapcsolatban, de kiderült, hogy Victoria még nem fejezte be a mondandóját.
- Azonban – köszörülte meg a torkát. – Hátra van még a harmadik dolog, amit tudnom kell ahhoz, hogy eldöntsem, van-e keresnivalód a divat világában.
Ez úgy hangzott, mintha küzdenem kéne a lovagom kegyeiért, és átesni a három próbán – gondoltam magamban. Ó, ha akkor tudtam volna, milyen közel járok az igazsághoz!
Meg egyébként is. Úgy viselkedik, mintha számára egyértelmű lenne, hogy elfogadom az ajánlatát.
- És mi lenne az? – kérdezte anya kíváncsian.
- Leila. Egyetlen kérdésre szeretném hallani a válaszodat – mondta, és talán most először nézett a szemembe, mióta belépett a szalon ajtaján.
- Igen? – kérdeztem egyik szemöldökömet felvonva.
- Mi a véleményed a divatról? – bökte ki, a szeme pedig furcsán csillogott. Sok mindent láttam benne. Kíváncsiságot, reményt és még valamit, amit nem tudtam pontosan meghatározni.
Fogalmam sem volt, hol van a csapda ebben a kérdésben, így nem is próbáltam meg kitalálni, pontosan milyen választ is vár. Nem okoskodtam úgy, hogy a kedvére tegyek, egyenesen a szemébe mondtam az őszinte véleményemet, és nem féltem attól, hogy ezzel eljátszom a lehetőségemet. Ha valóban nem feleltem meg a divatvilág elvárásainak, akkor így jártam. De hazudni képtelen voltam csak azért, hogy befogadjanak maguk közé.
- Mi a véleményem a divatról? Nos… Hogy egy igazán elcseszett dolog, és nem is szabadna ilyen formában léteznie. Befolyásolja az embereket, megmondja, mit gondoljanak, mit viseljenek, pedig ennek nem így kéne lennie. Az a baj, hogy a divat határozza meg az emberek stílusát, és ezáltal elveszi az emberektől a saját egyéniségük kialakításának lehetőségét. Emellett pedig… A divat mindig változik és mindig változni is fog. Viszont! Ami a legfontosabb… A stílus, az egyéniség örök, és számomra ez adja a tervezés alapját. Különböző stílusú ruhákat varrok, mert tudom, hogy a világ sokszínű, és az embereknek nem szabad csak egyetlen irányba nézniük. Ki kell nyitniuk a szemüket, hogy észrevegyék, más is létezik a megszokott tömegárun kívül. Valami, amiben jól érzik magukat, amiben önmaguk lehetnek. Igen. Ha rajtam múlna, a divat világa merőben másképp működne – osztottam meg Victoriával (és persze anyával) a véleményemet mindarról, amiben valószínűleg ő is él. Mert hát… Feltételeztem, hogy valami divattervező vagy ilyesmi lehet.
Mind a ketten elképedve pislogtak rám pár másodpercig, de aztán… Ahogy anya szemébe néztem, mintha büszkeséget olvastam volna ki belőle. Nem is tudom, talán azért, mert őszinte voltam, az igazi véleményemnek adtam hangot, és nem olyan válasszal szolgáltam, amelyet szerintem Victoria hallani akart.
Pár másodpercig anya arcát fürkésztem inkább, és nem a vendégünkét; próbáltam felkészülni a reakciójára, amitől – lássuk be – volt okom tartani.
- Leila Sparkle… - szólított a teljes nevemen Victoria, mire odakaptam a fejemet. – Úgy érzem, benned megtaláltam azt a személyt, akire szükségem lenne – jelentette ki, nekem pedig szó szerint leesett az állam.
- Tessék? Úgy értem… Tényleg? – hüledeztem.
- Igen, tényleg. Nincsenek sokan a divat világában, akik osztják a véleményedet, és magamról sem mondanám, hogy közéjük tartozom, de… A jövő mindig azokban rejlik, akik tudnak valami újat mutatni. És te pontosan ilyen ember vagy.
Hű… Akárki legyen is ez a Victoria Beckham, a mai napon egyik meglepetés követi a másikat neki köszönhetően.
- Nem szeretnék akadékoskodni, de mielőtt még a lányom elhamarkodottan döntene… - szólt közbe anya – Esetleg megtudhatnánk, pontosan mi is az ön ajánlata számára?
Valóban, ezt a kérdést talán nem ártott volna az elején tisztázni. Érdeklődve fordultunk Victoria felé mind a ketten.
- Ez egy olyan ügy, ami még nem publikus. Lehetne róla szó, hogy Leilával négyszemközt beszéljünk róla? – nézett anyára.
- A lányom 17 éves. Szeretnék jelen lenni – nézett vele farkasszemet, a hangjából pedig egyértelművé vált, hogy ő aztán nem megy sehová.
- Rendben. De erről nem beszélhetnek senkinek, amíg hivatalosan be nem jelentjük. Világos? – meredt ránk Victoria kérdőn.
- Világos – bólintottam.
- Ha nem tévedek, hallottak már rólam, és arról, hogy van némi közöm a divat világához. Jelenleg viszont valami sokkal nagyobb és jelentősebb ügyön dolgozom. Úgy döntöttem, hogy átnevezem és megújítom a Victoria Beckham márkát. Ősszel lesz az első bemutató, ahol a legújabb és legjobban sikerült ruhadarabok fognak szerepelni – avatott be minket.
- Értem. De milyen szerepem lenne nekem mindebben? – kérdeztem rá.
- Nos, szükségem lenne valakire magam mellett, aki segít a ruhák elkészítésében, a tervek korrigálásában. Afféle asszisztensre. Nézd, Leila. Ígéretes tehetség vagy, efelől semmi kétségem. Mellettem pedig tapasztalatot szerezhetsz, megismerkedhetsz a divat világával, a tervezés rejtelmeivel. Ha most igent mondasz, megalapozol magadnak egy fényes jövőt – magyarázta.
Képtelenség. Ez az egy szó ismétlődött a fejemben folyamatosan. Mégis mekkora esély volt rá, hogy ez megtörténik velem? Hogy egy ekkora lehetőség csak úgy váratlanul besétál az ajtón? Elég kevés. Reflexből rá kellett volna vágnom, hogy igen, természetesen elfogadom az ajánlatát, aztán fel-le ugrálni örömömben, amiért hirtelen valóra vált az álmom. Amiért kaptam egy második esélyt az élettől azután, hogy a szalonunkat el kell adnunk annak a hárpiának. De… Pontosan ez az utóbbi állított meg a gyors válaszadásban. Nem tehettem ezt anyával és a családommal. Nem hagyhattam őket magukra, és mehettem el gyakornoknak csak azért, mert Victoria Beckham minden előjel nélkül besétált az életünkbe. Ha elveszítjük a szalont, az egyetlen bevételi forrásunkat, nekem végig kell dolgoznom a nyarat, és segíteni anyának a pénzkeresésben. Nem tehettem meg, hogy ingyen segédkezem Victoriának, hogy később majd esetleg én is divattervező lehessek. Egyszerűen nem tehettem. Azzal cserbenhagytam volna az egész családomat.
- Én… Sajnálom, de nem fogadhatom el az ajánlatát. Nekem jelenleg olyan állásra van szükségem, amellyel… Tudja… Pénzt kereshetek – mondtam halkan, próbálva nem úgy beszélni, hogy húsz kilométeres körzetben mindenkinek leessen: szegények vagyunk.
- Leila… Ez hatalmas lehetőség… - nézett rám anya, egyértelműen azt sugallva, hogy nem kell miatta ekkora áldozatot hoznom. Tudtam, hogy bármit megtenne csak azért, hogy szebb jövőt biztosítson nekünk, de a helyzet az volt, hogy én pedig bármit megtettem volna, hogy szebb jelent biztosítsak neki és a testvéreimnek.
- Elnézést – köszörülte meg a torkát Victoria -, de azt hiszem, félreértettük egymást. Nem ingyen dolgoznál mellettem, Leila. Ellenkezőleg. Hajlandó vagyok heti részletekben egy jelentős összeget fizetni. Természetesen akkor, ha becsülettel végzed a feladataidat.
Hűha. Erre nem számítottam. Álommunka és még fizetés is mellé? Csípjenek meg!
Amint tudatosult bennem mondandójának lényege, felcsillant a szemem, és újra remény költözött a szívembe. Úgy éreztem, végre van rá esély, hogy kicsit rendeződjön az életünk.
- Pontosan mekkora összegről lenne szó? – kérdezte anya összeráncolt szemöldökkel.
Victoria előkereste táskájából a mobilját, pötyögött rajta valamit, majd elénk tolta a készüléket, melynek képernyőjén ott virított egy szám. Egy hatalmas szám. Nos, legyen elég annyi, hogy hat nulla volt a végén.
- Biztos, hogy most nem csak álmodom? – tettem fel az egyetlen kérdést, ami még a fejemben motoszkált.
- Egészen biztos – bólintott Victoria a táskájába süllyesztve a telefonját. – Nos… Leila, hogy döntesz? Elvállalod a munkát? – nézett rám kérdőn.
Lopva anyára pillantottam, aki a késő délutáni hat nullától még mindig kába volt, de biztatóan biccentett egyet.
- Azt hiszem… Ilyen lehetőséget képtelen lennék visszautasítani – böktem ki Victoria felé fordulva, mire a nő szeme, ha nem is látványosan, de felcsillant.
- Akkor hát… Üdvözöllek a Victorious Fashion-nél, Leila Sparkle – egyenesedett fel ültében, és felém nyújtotta jobb kezét.
Egy másodpercig sem tétováztam, megráztam a felém nyújtott kezet. Bár akkor még nem lehettem benne biztos, de valójában az volt az a pillanat, mikor az életem 180 fokos fordulatot vett, és egy újabb szakaszához érkezett. Az a kézfogás nemcsak egy szimpla gesztus volt. Nem. Azzal kezdődött el a legmeghatározóbb része az életemnek.
Minden, amiről addig még csak álmodni sem mertem.

6 megjegyzés:

  1. Nem találok szavakat rád! Egyszerűen annyira lebilincselő ez a történet, a közvetlen hangnemmel, Leila személyiségével, a váratlan és lélegzetelállító fordulatokkal! <3 Egyszerűen nem lehet abbahagyni. Komolyan, lassan ha valaki megkérdezi, hogy ki a példaképem, akkor azt kell mondjam, hogy Ria, ha nem akarok hazudni. És ezek nem csak hamis dicsérőszavak! Én tényleg így gondolom. Nagyon-nagyon tehetséges vagy, és ha te nem leszel sikeres író, akkor senki sem! <3 :)
    Sok, és még annál is több ölelés meg puszi: Charlotte <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én pedig rád nem találok szavakat *-* Olyan szinten lenyűgözött a kommented, hogy mióta elolvastam, ez jár a fejemben! Annyira hálás vagyok neked, amiért olvasod és szereted a blogjaimat! <3 Az pedig, hogy lassan már a példaképednek tartasz, számomra felfoghatatlan... Köszönöm neked minden egyes szavadat és percedet, melyet a történeteimre áldoztál! És remélem, még sokáig élvezhetem a társaságodat a bloggerek világában ;) <3
      Hatalmas, és annál is hatalmasabb ölelés: Ria

      Törlés
  2. Hűha
    Nagyon jó lett.
    Alig várom a folytatást!!
    Körülbelül mikor jön a következő rész?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! *-*
      Igyekszem a következő résszel, körülbelül jövő hétre várható ;)
      xxRia

      Törlés
  3. Ez valami fantasztikus volt!!! Mindig, amikor ide vagy az Aliz naplójához kommentelek, egy csomót agyalok, hogy mit kéne írnom, mi az, ami eléggé kifejező és találó lenne a blogjaidhoz. Próbálok nem unalmas lenni, de a fantasztikus, elképesztő, mikor-jön-már-az-új-rész??? kombinációnál jobbat nem tudok. Ez a legjobb. ÉS tudod mi lesz majd a legeslegnagyszerűbb? Amikor majd - remélem, hogy hamarosan - sétálgatok a könyvesboltban és szembetalálkozok Alizzal vagy Leilával. Már alig várom!!! <3
    Felhő

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Úgy örülök, hogy ennyire tetszett! *-* <3
      Bármit is írsz, számomra már az is megtiszteltetés és hatalmas öröm, hogy olvasod az írásaimat! <3 Ami pedig a könyvesboltokat illeti, nem tudom, eljön-e az a bizonyos nap, de ha igen, majd együtt örülünk neki, oké? :D <3 <3
      xxRia

      Törlés