2017. június 22., csütörtök

4. Team

Drága olvasóim!
Bocsánatkéréssel tartozom, amiért csak ekkora kihagyás (majdnem egy év) után sikerült megírnom a blog negyedik fejezetét. Nem szeretnék mentegetőzni, a lényeg az, hogy nagyon sajnálom.
Kárpótlásul viszont igyekeztem egy hosszú és eseménydús részt összehozni. Majd elmondjátok, hogy sikerült-e. :D
Nem is húzom tovább a szót; jó olvasást mindenkinek, aki ennyi idő után is kíváncsi Leila Sparkle és Brooklyn Beckham történetére! <3

Hugs&Kisses
Ria:)

***
„Egy csapat tagjának lenni (...) jobb, mint egyedüli főszereplőként villogni valamiben (...).” - Kimberly Potts
***


Egy hét. Ennyi telt el azóta, hogy először jártam a Beckham-házban. Másnap már munkába is álltam, és Victoria vezetésével megkezdődött a Victorious Fashion-ruhák tervezése, készítése, a nyár végi bemutató előkészítése, és még sorolhatnám. Attól a pillanattól kezdve, hogy minden reggel beléptem a ház kapuján, nem akadt egy szabad percem sem, egész nap fel-alá rohangáltam, hogy teljesíteni tudjam Victoria parancsait. Igen, parancsait. Ugyanis kiderült, hogy főnököm kifejezetten komolyan veszi ennek a munkafolyamatnak minden egyes szösszenetét, és mindent tökéletesen akar csinálni, szóval tizedmásodpercenként osztogatja az újabb utasításokat, hogy rendben menjenek a dolgok. 
Ma reggel például már a negyedik adag kávéjáért küldött fel a konyhába, nekem pedig nem volt más választásom, teljesítenem kellett a feladatot. 
- Jó reggelt, Hannah! – köszöntem Victoria titkárnőjének, aki velem egy időben lépett be a konyhába.
- Szia, Leila! – Halvány mosolyt villantott felém, és a kávéfőzőhöz lépett. Főnökéhez hasonlóan ő is a sokadik adag koffeint készült elfogyasztani ma reggel.
Hannah a 30-as éveiben járhatott, és alapvetően semmi problémám nem volt vele. Kedves volt és szorgalmas, de valahogy nem akadt közös témánk. Ahányszor csak összefutottunk, beállt a kínos csend a köszönést követően. Márpedig nincs is rosszabb a kínos csendnél.
Éppen ezért igyekeztem a lehető leghamarabb kijutni a helyiségből. Egy apró csészényi eszpresszóval hagytam el a konyhát, és siettem a nappali felé, ahol szándékom szerint a lifttel jutottam volna le az alaksorba. Csakhogy amint megálltam a felvonó előtt, és a hívógomb fölé helyeztem az ujjamat, az ajtó magától kinyílt. Egy gyönyörű, barna szempárral találkozott a tekintetem.
- Szia! – húzta féloldalas mosolyra a száját Brooklyn. 
Hosszú másodpercekig köpni-nyelni nem tudtam, annyira váratlanul ért ez a találkozás. Gyorsan pislogtam párat, mert rájöttem, hogy addig kikerekedett szemekkel bámultam rá, aztán erőt vettem magamon, és halkan visszaköszöntem.
Hirtelen nem is tudtam, miért – na, jó, valószínűleg a ténytől, hogy a főnököm fia állt előttem, akitől elég nyilvánvalóan eltiltottak -, de zavarba jöttem. Brooklynon nem látszott semmilyen, az enyémhez hasonló feszültség. Lazán és mosolyogva állt előttem, és az arcomat fürkészte. Ettől csak még inkább zavarba jöttem, és próbáltam kerülni a pillantását; leginkább úgy, hogy elnéztem mellette. Így vettem észre azt, hogy mit fog a bal kezében.
- Te gördeszkázol? – kerekedett el a szemem az előbbinél is jobban. Máris kevésbé tartottam kínosnak ezt a találkozást.
A lift ajtaja csukódni kezdett, Brooklyn pedig tett egy lépést előre, mielőtt végleg bezárult volna.
- Aha – biccentett. – Szar napok után mindig deszkázni megyek.
Inkább nem kérdeztem meg, hogy „szar napja” van-e. Gondoltam, úgysem tartozik rám.
- Az klassz. – Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, és a lift felé indultam, hogy visszatérjek a munkámhoz.
- És te? Csak nem egy deszkáshoz van szerencsém? – Háttal álltam neki, de éreztem a hangján, hogy mosolyog. Megfordultam, és viszonoztam a mosolyát.
- Egészen pontosan London legjobb deszkása áll előtted – húztam ki magamat.
- Valóban? – Láttam rajta, hogy nem hisz nekem.
- Valóban. Egy felfedezetlen tehetség vagyok.
Úgy tett, mintha elgondolkodna ezen, aztán a szemembe nézett, és rávágta:
- Nem hiszek neked.
- Nagy kár.
- Bizonyíts. – Kihívóan méregetett, és minden bizonnyal arra számított, hogy megfutamodom. Rosszul gondolta.
- Jó – feleltem.
- Jó – ismételte meg. – Miért nem tartasz most velem?
- Éppen dolgozom – emeltem fel a még mindig a kezemben tartott kávés csészét.
- Hát persze. – Láthatóan elkomorodott. - Anyám azt mondta, tehetséges vagy. Akkor miért a kávét hordozod neki? – nézett rám összevont szemöldökkel. 
A témaváltás váratlanul ért.
- Nem CSAK a kávéját hordozom – szegtem fel az államat. 
- Valóban? – Nem tűnt úgy, mintha hitt volna nekem.
- Igenis sok minden másban is segítek neki. 
- Például? – A világért sem vallottam volna be neki, hogy az elmúlt egy hétben tényleg csak Mrs. Beckham kávéjáért rohangáltam. Pedig az ő terveit látva nekem is nagyon sok megvalósítandó ötletem támadt. De Victoria nem kérte a segítségemet a ruhákkal kapcsolatban. 
Hirtelen átfutott az agyamon valami: ha valóban csak afféle szobalányként funkcionálok, vajon miért ígért nekem olyan sok pénzt a munkámért cserébe?
- Nem hiszem, hogy értenél hozzá – böktem ki.
Egy kis ideig összeráncolt szemöldökkel meredt maga elé, végül csak ennyit mondott:
- Ne hagyd, hogy megfélemlítsen.
Sarkon fordult, és kisétált a hallba. Megnyomtam a lift hívógombját, és beléptem a fülkébe. Még hallottam, ahogy Brooklyn a gördeszkáján suhan végig a bejáratig, aztán a felvonó ajtaja bezárult. Egyedül maradtam a gondolataimmal és egy csésze kihűlt kávéval.


***

- Ez hideg – közölte rezzenéstelen arccal Victoria, miután belekortyolt a mai negyedik koffeinadagjába. Az íróasztalánál ült az irodájában, és egy meseszép koktélruha rajzát tanulmányozta.
Tudtam, hogy magyarázatra vár a kávéját illetően, de engem valami más foglalkoztatott.
- Lenne egy kérdésem – jelentettem ki. Victoria érzelemmentesen, egy szó nélkül meredt rám. Gondoltam, ez azt jelenti, hogy várja a kérdést. – Amikor felajánlotta nekem ezt a munkát, igen magas összeget ígért fizetésként. És azt, hogy megismerteti velem a divat világát. Miért nem vehetek akkor részt a valódi munkában? – Nem tudtam, hogy ez a pár mondat vajon udvariatlannak számít-e, de mindenképpen hallani akartam a válaszát.
Óráknak tűnő percekig, talán mindössze másodpercekig nézett a szemembe anélkül, hogy megmozdult, sőt hogy pislogott volna. Őszintén megkönnyebbültem, amikor végre megszólalt, mert kezdtem azt hinni, hogy nyitott szemmel elaludt mialatt beszéltem, vagy valami ilyesmi.
Csakhogy olyasmit mondott, amire egyáltalán nem számítottam. Hogy miért? Mert egyáltalán semmi köze nem volt ahhoz, amit kérdeztem. Legalábbis azt hittem.
- Leila. Hadd kérdezzek valamit. Ugye tisztában vagy vele, hogy a fiam, Brooklyn és közted soha nem lehet semmi?
Fogalmam sem volt, hogy mégis miből következett ez a kérdés. Tanácstalanul pislogtam a főnökömre.
- Én… Természetesen tisztában vagyok ezzel. Ezt… már el tetszett mondani. De nem ér… - Lehetőségem sem volt hangot adni értetlenkedésemnek, mert Victoria félbe szakított.
- Helyes. Akkor ehhez tartsd magad, ha kérhetem. Tudtommal nem ismeritek egymást, és szeretném, ha ez így is maradna. Nem vagytok egy súlycsoportban. Világos? – Komor tekintettel bámult rám. Na, nem mintha szokott volna nem-komoran nézni.
- Világos. – Továbbra sem értettem semmit, de jobbnak láttam, ha csak helyeselek. Mondjuk, a „súlycsoportos” rész azért nem hangzott túl szépen.
- Kiváló. Most pedig gyere utánam. Anyagot kell választanunk a raktárból ennek a ruhának az alsószoknyájához – emelte fel az asztalán heverő rajzot, és felállva felém nyújtotta. 
- Ez gyönyörű – jegyeztem meg a tervet tanulmányozva. Spagettipántos, sötétkék, térdig érő ruhaköltemény volt fodrokkal és fénylő kövekkel. Pontosan úgy nézett ki, mint amire akkor sem lenne pénzem, ha én lennék az angol királynő. Na, jó, akkor talán megengedhetném magamnak, de ha nem derül ki, hogy valamilyen rejtély folytán a korona várományosa vagyok, attól tartok, ezt a ruhát sosem fogom viselni.
- Igen, az. – értett egyet Mrs. Beckham. – Én terveztem. – Büszkén húzta ki magát, majd egy határozott mozdulattal visszavette tőlem a papírt, és az ajtó felé indult, kezében egy kulcscsomóval. 
Én kissé döbbenten próbáltam értelmezni az imént történteket, de erre nem volt időm. Victoria sürgetően köhintett egyet, mire észbe kaptam, és kisétáltam utána a folyosóra. 
Fél órája lehettünk a raktárban az anyagok között kutakodva, amikor Mrs. Beckham visszaküldött az irodájába a telefonjáért, mondván, hogy még egy darabig itt leszünk, nehogy elszalasszon egy fontos hívást. 
Szó nélkül teljesítettem a kérést. Illetve parancsot. 
Az irodába lépve végigpásztáztam Victoria asztalát, óvatosan felemeltem a rajta heverő papírokat és füzeteket, de a telefont sehol sem találtam. Átsétáltam a bútordarab másik oldalára, hogy a fiókokban keressem a készüléket, de amikor a legfelső fogantyújáért nyúltam, hirtelen lefagytam. Olyasmit láttam Victoria monitorján, amire nem számítottam: egy biztonsági kamera felvételét. Sőt, nem is felvétel volt. Mrs. Beckham élő egyenesben figyelhette az alaksorba vezető liftet; azt, hogy kik jönnek le az ő földalatti „divatközpontjába”, illetve kik hagyják el azt.
Látta. – Ez volt az első gondolatom. Victoria látta, hogy a fiával beszélgettem. Tudta, hogy ezért hűlt ki a kávéja. 
És akkor mindent megértettem. Hogy miért mellőzte a segítségemet a tervezéssel kapcsolatban. Hogy miért bánt úgy velem, mint egy szolgálóval, és nem egy gyakornokkal. Hogy amikor ma rákérdeztem mindennek a miértjére, miért hozta fel Brooklynt ahelyett, hogy válaszolt volna. Illetve… Ezzel valójában megadta a választ minden kérdésemre.
Amikor a szalon kirakatában meglátta a ruhát, amit készítettem, valószínűleg tényleg tehetségesnek gondolt, és valóban segíteni akart, hogy részese lehessek a divat világának. De aztán megismertem a fiát, és veszélyt látott bennem. Brooklynnal egykorúak voltunk, és látta, miként néztünk egymásra, amikor először találkoztunk. Látta, hogy valamilyen ismeretlen oknál fogva megbabonáztuk a másikat. Ő legalábbis ezt tette velem. Nem ismertem őt, de ezen változtatni akartam. Victoria viszont nem. Neki az volt minden vágya, hogy a fia csak olyanokkal barátkozzon, akik nagyhírű családból származnak, vagy legalább letettek már valamit az asztalra életük során. Én pedig egyáltalán nem feleltem meg ezeknek az elvárásoknak, és ezt Victoria úgy akarta érzékeltetni velem, hogy megmutatta, hol van a helyem. Ő parancsol, én engedelmeskedem. Nem voltam egy súlycsoportban sem vele, sem a fiával, és amíg nem volt benne biztos, hogy ezzel én is tisztában vagyok, úgy bánt velem, hogy biztosan felfogjam, mi is a helyzet.
Megnyugodhat, Mrs. Beckham. Felfogtam.


***

A nap hátra levő részét a raktárban töltöttem Victoriával, majd a munkaidőm lejártával hazamentem, és anyának segítettem a szalonban. Carol néni persze ma is nálunk lebzselt, és szokás szerint mindent kritizált, amit csak lehetett.
- Nem értelek, Carmen – nézett anyára a fejét rázva. – Miért nem fogadsz fel valakit, aki kitakarítja ezt a borzadályt? – Feltételezem, hogy a szépségszalonra gondolt.
- Te is tudod, hogy miért, Carol. Nincs erre pénzünk – szabadkozott anya. Mint mindig.
- Nem mintha lenne itt egy darab porszem is. – Dühös pillantást vetettem Carolra. Anya és én éppen a kirakat üvegét mostuk le, de drága nagynéném nyilván arra gondolt, hogy minden más is tiszta kosz ezen a helyen. – Egyébként pedig… - Spricceltem egyet a tisztítószerből. – Ha annyira zavar az itteni higiénia, miért nem segítesz takarítani? Vagy jobbat tudok. Miért nem húzol el innen?
- Hogy mondod, te kis… - pattant fel a kanapéról Carol.
- Leila! – szólalt meg vele egy időben anya is. – Nem beszélhetsz így vele. – Ezt már csak suttogva mondta. Nem dorgálóan. Nem idegesen. Kérlelve. Arra kért, hogy fogjam vissza magamat, mert nagy veszélybe sodrom magunkat, ha felbőszítem Carol nénit. És igaza volt; ezt nem tehettem meg a családommal. Le kellett csillapodnom. – Jobb lesz, ha most elmész. Majd én befejezem – mutatott a kirakatra.
- Rendben – motyogtam, azzal rá sem pillantva a nagynénémre kiviharzottam az ajtón, és a lépcsőházunk bejárata felé vettem az irányt. Magamban fortyogtam, és a pokolba kívántam azt az utálatos nőszemélyt, aki a létező összes módon megkísérelte már megkeseríteni az életünket. És sajnos volt, hogy sikerrel járt. Zsarolás, durva csipkelődés, sértő kritika, hazudozás. Ez mind Carol kedvenc elfoglaltságai közé tartozott. Undorodtam tőle.
- Hát te? – Gondolataimból a bátyám hangja szakított ki, aki szembe jött velem a lépcsőn. Feltételezem, nem volt nehéz észrevennie, hogy fortyogok a dühtől.
- Ne most, Dylan. – Megpróbáltam elslisszolni mellette, de karját oldalra tartva megakadályozott ebben.
- Mire készülsz? – Gyanakodva méregetett, és a világért sem engedett volna utamra, amíg nem bizonyosodott meg arról, hogy nem fogok meggondolatlanul cselekedni. 19 éves volt, kis családunk legidősebb hímnemű tagja; éppen ez volt az oka annak, hogy lényegében magára vállalta az apa szerepét.
- Gördeszkázni megyek. – Ösztönös válasz volt, valójában addig a pillanatig eszembe sem jutott ez a lehetőség. De ez az egy valami közös volt Brooklyn Beckhamben és bennem: „szar napok” után én is mindig elmentem deszkázni, és most is erre készültem, ha már Dylan így rákérdezett.
- Mi történt? – Még mindig gyanakvóan nézett rám, nekem pedig nem volt türelmem ehhez a beszélgetéshez. Dühösen és némiképp meglepve vele a bátyámat arrébb löktem a karját, és már a lépcsőfordulóból kiáltottam vissza neki.
- Carol. Carol történt. 
Kettesével szedve a lépcsőfokokat felrohantam a lakásunkhoz. Mire a deszkámmal együtt visszatértem oda, ahol Dylanbe botlottam pár perccel azelőtt, a bátyám már nem volt ott.


***

Az utcára kiérve felpattantam a gördeszkámra, és onnantól kezdve mintha fokozatosan elcsendesedett volna minden. Leginkább a gondolataim, amiktől szabadulni igyekeztem.
Pár saroknyira a lakásunktól (jó, igazából sok saroknyira) volt egy pálya, ahova sokszor jártam még régebben. Mostanában viszont sosem volt annyi időm, hogy ellátogassak oda. A pálya egy hatalmas park közepén volt, és általában meglepően kevesen tartózkodtak ott. Talán azért, mert egy viszonylag eldugott helyen állt; a legtöbb deszkás inkább a központban tobzódott. De ott sok volt az ember, nekem pedig az egyetlen vágyam ezen a napon az egyedüllét volt. 
Mikor megérkeztem a park bejáratához, rögtön a belseje felé vettem az irányt. Nem figyeltem a mellettem elhaladó emberekre, csak a gördülő kerekek megnyugtató hangjára. Valószínűleg éppen ezért nem vettem észre, hogy valaki a nevemen szólított.
- Hé, Leila, állj már meg! – kiabálta valaki nevetve, bizonyára sokadszorra.
Lefékeztem, és kutatóan körbepillantottam. Legnagyobb meglepetésemre Brooklyn gurult felém a deszkáján.
- Hát te? Reggel óta itt vagy? – Döbbenten néztem rá. Már az is éppen elég meglepő volt, hogy itt találtam őt.
- Igen. A barátaimmal. A nyári szünet legtöbb napját együtt szoktuk tölteni – magyarázta. – Épp a boltba indultam, amikor megláttalak.
- Boltba? – Felvont szemöldökkel bámultam rá.
- Boltba. Tudod… Venni ezt-azt. – Nem úgy tűnt, mintha el akarná mondani, mi célból indult vásárolni, és mintha kissé zavarba jött volna, de azt hiszem, magamtól is rájöttem, miért. Ha reggel óta itt voltak a barátaival, bizonyára… hm… megszomjaztak. 
- Értem. – Próbáltam visszafojtani a mosolyomat, és nem kimutatni, hogy magamban jót mulatok a zavarán. – Nem szólok róla senkinek. – Reméltem, hogy tudja, nem vagyok az anyja besúgója. Ettől a gondolattól lelohadt a mosolyom. Vajon ezt gondolja rólam, és ezért nem akarta elmondani, hogy mire készült a haverjaival?
De ő csak kacsintva biztosított róla, hogy „pontosan tudja”.


***

- Te komolyan visszajöttél sör nélkül? – Ez volt a barátai első kérdése, amikor Brooklynnal együtt odasétáltam hozzájuk. 
- De hozott nekünk csajt! – fedezett fel magának az egyik srác.
- Michael Christopher Knight! – szólt rá fenyegetően egy lány. – Mit is mondtál?
- Haver… A teljes neveden szólított – húzta be a nyakát a „Michael Christopher Knight” mellett ülő, szőke fiú.
- Jaj, Chloe, tudod, hogy nem úgy értettem. – Azzal átkarolta a barátnőjét. Legalábbis feltételeztem, hogy a szőke lány és ő együtt vannak.
Miután Brooklynnal lezártuk azt a bizonyos vásárlós beszélgetést, hirtelen felvetette az ötletet, hogy megismerhetném a barátait. Valahogy nem volt szívem azt mondani, hogy valójában egyedül akartam lenni, szóval beleegyeztem. És hát itt voltam. Hat ismeretlen emberrel; három lánnyal és három fiúval. De nem sokáig maradtunk ismeretlenek, ugyanis Brooklyn bemutatott mindenkinek, majd elsorolta a többiek neveit is. 
A veszekedős pár fiú tagjának a nevét már tudtam, a barátnőjét pedig Chloe Jhonsnak hívták. A Michael melletti, szőke srác neve Thomas Hunter volt, de ő a lelkemre kötötte, hogy csak és kizárólag Tommynak hívjam, mert csak arra hallgat. Ezen elmosolyodtam, és megnyugtattam, hogy nem fogom elfelejteni. Kisfiúsan aranyosnak tűnt. Volt a társaságban egy lány, akin egyértelműen látszott, hogy latin vér folyik az ereiben. Ő volt Lola Márquez, akit bár akkor láttam először, rögtön a nyakamba ugrott, és egy szoros öléssel biztosított afelől, hogy szívesen lát itt. Ők mindannyian egymással szemben álló padokon ültek, mellettük viszont állt még két személy, mindketten fél lábbal a gördeszkájukon. Valerie Roberts és Dominic Joiner. Róluk nem sok mindent tudtam így elsőre megállapítani, csak annyit, hogy nem beszélnek sokat, és mintha szomorúak lennének. Bár a fiú annyit azért elárult, hogy a beceneve Nick, de többet meg sem szólalt, csakúgy, mint Valerie. Elgondolkoztam azon, hogy kettejük búskomorságának talán köze lehet egymáshoz, de mivel alig ismertem ezeket az embereket, inkább senkinél sem kérdezősködtem efelől.
- Nos, Leila. – Brooklyn ünnepélyes hangnemben szólalt meg, amit nem tudtam mire vélni. – Tudod, mi következik most?
- Nem? – Inkább kérdés volt, mint válasz.
- Megmutathatod, miért is vagy te a város legjobb deszkása. – Karjait összefonva nézett rám, és kihívóan méregetett. 
Sosem szerettem mások előtt gördeszkázni, olyankor úgy éreztem, mintha az, amit csinálok, csak egy műsor lenne. Pedig számomra sokkal többet jelentett ez a sport. Nyugalmat. Szabadságot. De menekülést is. És úgy éreztem, hogy ezek az érzések nem tartoznak senki másra, csak rám. 
De ott állt előttem Brooklyn Beckham azzal a hatalmas vigyorral az arcán, amiből egyértelműen arra lehetett következtetni, hogy nem hisz nekem. Márpedig én azt akartam, hogy tudja, nemcsak arra vagyok jó, hogy az anyja kávéjáért rohangáljak. Azt akartam, hogy tudja, ki áll előtte. Mert nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy London legjobb deszkása vagyok. Talán nem indultam versenyeken, hogy hencegjek a tudásommal, de minden szabadidőmet a deszkázásra és álmaim ruháinak megtervezésére szántam. És hittem abban, hogy a kemény munka meghozza gyümölcsét, és hogy a hosszú órák, amelyeket ennek a sportnak szenteltem, nem voltak hiábavalók.
Oké, beismerem, nem biztos, hogy én vagyok London legjobb deszkása, de akár lehetek is. Tudtam, hogy jó vagyok, és ezt be is akartam bizonyítani.
- Rendben – bólintottam határozottan, azzal megindultam a félcső felé.


***

Nem tudom, mennyi időt töltöttem a pályán, de nem is érdekelt. Amíg ott voltam, megint rájöttem, hogy miért szeretem annyira ezt a sportot. Éreztem, ahogy a szél belekapott a hajamba. Láttam, hogyan suhan el a talpam alatt a talaj. Hallottam a kerekek folyamatos zaját. Engem mindez megnyugtatott. Amikor a deszkámon álltam, mintha egy másik világba kerültem volna. Egy olyan világba, ahol minden tökéletes.
Amikor elindultam a félcsőben, már nem akartam London legjobb deszkása lenni, és ezt bebizonyítani Brooklynnak és a barátainak. Csak Leila voltam, aki mindössze boldog akart lenni. És az is voltam; ahogy ebben a parkban mindig.
Egy idő után feleszméltem, és úgy döntöttem, ideje véget vetni a műsornak; eleget láttak már, úgyhogy visszagurultam újdonsült ismerőseimhez. Legnagyobb meglepetésemre mindannyian összehúzott szemekkel méregettek.
- Hát… - szólalt meg kis idő után Brooklyn. – Én komolyan azt hittem, hogy életedben nem láttál még gördeszkát – vallotta be. 
Jóízűen felnevettem.
- Beismered, hogy tévedtél? – vontam fel a szemöldökömet.
- Legyen. Tévedtem. Bevallom. – Elmosolyodott, és feltartotta a tenyerét. Szintén mosolyogva belecsaptam.
- Nos, Leila Sparkle, ha nem is vagy London legjobb deszkása, mert ugye az csakis én lehetek – lépett mögém Michael, barátian átkarolva a vállamat -, azt hiszem, ez a teljesítmény elég ahhoz, hogy megtűrjünk magunk között – közölte nagylelkűen.
- Megtisztelő. – Óvatosan lepöcköltem a karját a vállamról, de nem tűnt úgy, mintha Chloet különösebben érdekelte volna, hol pihenteti a kezét a barátja. Mosolyogva szólalt meg.
- Ne is figyelj rá; még egy ollie-t* sem tud megcsinálni.
- Kikérem magamnak. Meg tudnám csinálni. Ti nem tudjátok rendesen megtanítani – kente rá a többiekre azonnal Michael.
- Ha ettől a tudattól megnyugszik a kis lelked, akkor áltasd csak vele magadat – veregette hátba Tommy a barátját.
- Tommynak igaza van, ne bántsuk szegénykét a csúf igazsággal – szállt be Lola is Michael szívatásába.
Nem sokkal később leültünk a padokra, és elkezdtünk beszélgetni. Meg akartam ismerni ezeket az embereket, és úgy tűnt, hogy ez kölcsönös. Estig üldögéltünk a parkban, ahova amióta az eszemet tudom, mindig egyedül jártam. Csak akkor jöttem rá, hogy talán van jobb a magányos deszkázásnál. Az, ha barátokkal teszed ugyanezt.
Már szinte teljesen eltűnt a nap az égről, amikor a társaság tagjai nosztalgiázni kezdtek, és felidézték Michael kínos eséseit. És még csak szó sem volt arról, hogy a srác ezt megalázónak érezte volna. Leginkább ő mesélt ezekről a bukásokról, és ő nevetett a leghangosabban is. Úgy tűnt, ő a társaság középpontja.
Mosolyogva néztem végig a sok új ismerősömön, és meglepődve vettem észre, hogy nem éreztem magamat kívülállónak. Ezzel együtt rádöbbentem arra is, hogy milyen régóta nem voltam tagja ekkora baráti társaságnak. Örültem, hogy velük lehettem, és hálás voltam Brooklynnak, amiért bemutatott nekik. Ezt megpróbáltam a tudtára adni, amikor találkozott a tekintetünk, de azt hiszem, magától is érezte. Összenéztünk, és egyszerre mosolyodtunk el. 
Lehunytam a szememet, és csak arra tudtam gondolni, hogy talán megtaláltam a helyemet a világban. Talán ide tartozom. A beszédes Michaelhöz, a visszahúzódó Chloehoz, a jókedvű Tommyhoz, a közvetlen Lolához, a csendes pároshoz, Valerie-hez és Nickhez. 
És még valakihez. A mogyoróbarna szemű lázadóhoz. 
Brooklyn Beckhamhez.


*ollie: az egyik legalapvetőbb gördeszkás trükk

3 megjegyzés:

  1. Ciao!
    ÁÁÁÁ! Már mióta erre vártam! Nagyon tetszett a rész! Jó lenne, ha mozgósítanád magad! Imádom a blogodat, abba ne merd hagyni! :) Mikor várható a következő?

    VálaszTörlés
  2. Nagyon jó volt! Újra magába szippantott a történet és már nagyon várom, hogy mi lesz belőle. Jó pihenést a nyárra és izgatottan várom addig is a folytatást. :)

    VálaszTörlés
  3. Ó, tejóég! Nagyon szuper lett a rész. Megnyugtatlak, sikerült eseménydúsra, és kíváncsiságot felcsigazóra összehozni. Örülök, hogy visszatértél! ❤ Jó nyarat!
    Ölel: Charlotte. :)

    VálaszTörlés