2016. július 17., vasárnap

3. Behind These Hazel Eyes

Sziasztok, Drágáim!
Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom nektek. Megnéztem, és április (!!!) óta nem volt rész ezen a blogon. Sajnálom, hogy ilyen sokat késtem, fogalmam sincs, hogy hanyagolhattam el ennyire ezt a történetet (meg...izé...a másikat is...).
De nagyon remélem, hogy megbocsátotok nekem, ha elolvassátok ezt a fejezetet. :) Megsúgom, hogy ebben már Brooklyn is szerepel. :D


Hugs&Kisses
Ria:)

ui: Még egyszer bocsánat a hatalmas késésért :/


***
„Egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Hirtelen úgy éreztem, valami történt. Mint amikor egy kulcs beletalál a megfelelő zárba, és kattan egyet. (…) valaminek történnie kellett, ami miatt nem tudtam levenni róla a szemem.” – Nicholas Sparks
***

- Biztos, hogy odatalálsz egyedül is? – kérdezte anya szorosan mögöttem loholva. Éppen a lakásunkból a szalonba vezető lépcsőn mentem lefelé, készen arra, hogy elinduljak a Beckham-házba. Victoria kérésére meg kellett jelennem náluk ma délután, hogy tartson nekem egy afféle bevezetőt arról, mi is lesz pontosan a feladatom. Azt mondta, mindenképpen ő maga akar tájékoztatni a tudnivalókról, és megmutatni, milyenek is egy divatbemutató előkészületei.
Ó, igen. Többek között az is kiderült, hogy Victoria megújított divatcégének megnyitója alkalmából ősszel bemutatót szerveznek, ahol az érdeklődők megtudhatják, pontosan milyen ruhákra lehet számítani a Victorious Fashion-től. Én pedig ennek a rendezvénynek a szervezésében, a ruhák elkészítésében és hasonló dolgokban fogok segédkezni, ha minden igaz.
- Igen, anya. Utaztam már metróval, nem is egyszer – nevettem el magam.
- Na, és minden nálad van? Adjak pénzt a jegyekre? – folytatta.
- Anya, bérletem van. Minden héten legalább egyszer metrózok. Talán elfelejtetted? – torpantam meg.
- Ó – komorodott el. Minden bizonnyal eszébe jutott, hová is szoktam annyit metrózni. Ettől a gondolattól az én arcomról is eltűnt a mosoly, és kezdett alábbhagyni az új munkám iránti lelkesedésem.
- Talán mégsem volt jó ötlet elvállalni a munkát – suttogtam. – Így sokkal kevesebb időm marad rá.
- Leila! Ne mondj nekem ilyeneket! – szidott le anya.
- De…
- Semmi de. Nem építheted köré az egész életedet. Ezt te is tudod – nézett mélyen a szemembe.
- Az én hibám volt az egész. Megérdemli, hogy köré építsem az életemet – perdültem meg a tengelyem körül, és idegesen kibámultam a lépcsőház ablakán.
- Kicsim. Nem a te hibád volt – lépett mögém anya, és a vállamra tette a kezét. – Egyébként pedig hidd el nekem, ő is sokkal boldogabb lenne, ha látná, hogy valóra váltod az álmodat. Biztos vagyok benne, hogy ha elmeséled neki ezt az egészet, azzal erőt adsz neki.
Hatalmasat sóhajtottam. Anyának igaza volt. Nemcsak magamért kell elvállalnom a munkát, és nemcsak a fizetésért, amivel segíthetek megmenti a szalont. Hanem érte is. Azért az emberért, aki mindennél többet jelent nekem.
- Azt hiszem… Indulnom kéne. Úgy hallottam, nem tanácsos elkésni az első munkanapon – erőltettem mosolyt az arcomra, és a lépcső felé fordultam.
- Leila! – kiáltott utánam anya, mikor már léptem volna rá az első lépcsőfokra. - Nem a te hibád volt.
Lehunytam a szememet, és összeszorítottam a fogaimat. Képtelen voltam anya szemébe nézni, úgyhogy csak biccentettem egy aprót, majd egy búcsúzóul intettem egyet neki, és elindultam lefelé.
Azt kívántam, bár igaza lenne anyának, és ne lenne az én hibám mindaz, ami öt hónappal ezelőtt történt.

***

Mire felültem a metróra, már valamelyest összeszedtem magam, és elhatároztam, nem fogok csalódást okozni Victoriának azzal, hogy teljesen magam alatt vagyok rögtön az első munkanapomon. Úgy döntöttem, ha már egyszer belevágtam, jól akarom csinálni, szóval még az utcán megálltam egy kirakat előtt, és az üvegbe bámulva rendbe szedtem magam. Dús barna hajamat összerendeztem, hogy ne álljon úgy, mintha fél órán belül legalább százszor túrtam volna bele idegességemben – mert tényleg így történt. A ruhámat kisimítottam, a számra pedig tettem egy kis szájfényt, hogy ne nézzek ki annyira üresnek és semmilyennek, mint amilyennek éreztem magam abban a pillanatban.
Most pedig itt ültem a metrón, kezemben egy olcsó, papírpoharas kávéval, hogy abból merítsek egy kis energiát, ami nagyjából sikerült is. Amíg az utcán sétáltam, egyébként is sikerült némileg összerendeznem a gondolataimat, melyek folyamatosan csak egyetlen ember körül forogtak. Úgy döntöttem, ha másért nem is, hát érte kihozom magamból a legjobbat. Tudtam, hogy ha most itt ülne mellettem, ő lenne a legfőbb támogatóm, így nem okozhattam csalódást. És az igazat megvallva… Én magam is nagyon akartam ezt az állást, és mindent a lehető legjobban akartam csinálni. Talán éppen ezért döntöttem úgy, hogy beszerzek egy divatmagazint, és betekintek egy kicsit a divat világába. Sosem olvastam ilyesmiket, és valójában most sem érdekelt különösebben a lap, de ha már egyszer Victoria Beckham alkalmazottja leszek – sőt, mióta pár napja anyával együtt aláírtuk a szerződést, tulajdonképpen már az alkalmazottja is vagyok -, nem árt, ha nem vagyok teljesen tudatlan a témával kapcsolatban.
És ha már itt tartunk… Azon az estén, mikor megismertem Victoriát, rákerestem az interneten, mivel elég hülyén éreztem magam amiatt, hogy semmit sem tudok róla. Anya és Carol is királynőként kezelte, szóval úgy voltam vele, illő lenne nekem is képben lennem. Azóta tehát már tudom, hogy Victoria Beckham nem más, mint a Spice Girls tagja – pontosabban csak volt a tagja -, David Beckham, a híres focista felesége, népszerű kollekciók és kiegészítők tervezője, egy divatmárka alapítója, valamint négy gyermek édesanyja. Legalábbis a Wikipédia ezt írta. Úgy gondoltam, egy megújított divatmárka a karrierje csúcsát jelentheti, és valószínűleg nem átlagos ruhákra lehet majd számítani tőle. Igazán kíváncsi voltam rá, mit is tervez valójában.

***

- Hűha – füttyentettem elismerően. – Nem semmi.
Egy papírdarabbal a kezemben – rajta Beckham-ék címével – álltam London egyik leggazdagabb negyedében egy hatalmas ház előtt. Egy brutálisan hatalmas fehér ház előtt. Az épület modern stílusú volt, körülbelül háromszintes, a földszinten egy teljes falat ablakok helyettesítettek, de belátni nem lehetett rajtuk. Tipikusan olyan ház volt ez, melynek a hátsó udvarára simán el tudtam képzelni egy hatalmas, tiszta vizű medencét.
Újra a papírra firkantott címre sandítottam, csak hogy biztos lehessek benne, jó helyen járok. Továbbra is tétovázva, kissé remegő kézzel nyomtam meg végül a csengőt, és őszintén reméltem, hogy nem valami idegen nyit ajtót.
- Ki az? – ijedtemben hátraugrottam, és hirtelen fogalmam sem volt róla, honnan jött a hang. Beletelt pár másodpercbe, mire leesett, hogy a csengő feletti kis hangszóróból. Szóval a gazdagoknak van kaputelefonjuk. Jó tudni.
- Öhm… A nevem Leila Sparkle, és… - kezdtem volna elmagyarázni, mit is keresek itt, de a hang félbeszakított.
- Mrs. Beckham már várta önt. Nyitom a kaput.
És valóban. Abban a pillanatban, hogy befejezte a mondatot, már kattant is a hatalmas kovácsoltvas kapu zárja, a két szárny pedig elindult befelé.
Tágra nyílt szemmel füttyentettem egyet. Ez a ház tele volt újdonságokkal számomra, melyek bár lenyűgöztek, egyben emlékeztettek a gyerekkoromra is. Mi is jómódúak voltunk, nagy és modern házban éltünk – igaz, ennél azért kisebben -, de mára mindez csak emlék. És őszintén szólva nem igazán szeretek visszagondolni rá, mert az együtt jár azzal, hogy eszembe jut, hogyan ért véget a tökéletesnek hitt szakasza az életünknek.
Óvatosan léptem be a kapun. Nem is tudom, talán attól féltem, hogy két hatalmas kutya ugrik elő valahonnan vérben forgó szemekkel, és rám támad; mert ugye bármi megtörténhet. Hm. Előfordulhat, hogy túl sok amerikai filmet nézek.
- Ms. Sparkle! Fáradjon beljebb! Üdvözlöm a Beckham-házban! – Egy ötvenes éveiben járó hölggyel találtam szemben magam, mikor elértem a bejárati ajtóig. Lelkes volt és mosolygott. Úgy éreztem magam tőle, mintha évek óta várt volna arra, hogy végre találkozhasson velem.
- Kér esetleg valamit inni? – csukta be mögöttem az ajtót továbbra is mosolyogva.
- Köszönöm, nem. – Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy vissza ne mosolyogjak rá. A jókedve fertőzőnek bizonyult.
- Mrs. Beckham odalent van, jöjjön csak utá… - kezdett volna beljebb tessékelni.
- Köszönöm, Miranda, de erre nem lesz szükség. – Victoria lépett be az előszobába, természetesen makulátlan külsővel. Senki meg nem mondta volna róla, hogy otthon van, a saját házában, és nem a királyi családdal ebédel éppen. Elegáns, fekete ruhát viselt, lábán iszonyúan magas sarkú cipő, haja tökéletesen besütve. Bár nem viselt semmi igazán különlegeset, mégis sütött róla az előkelőség.
- Ahogy óhajtja – mosolygott továbbra is – ezek szerint – Miranda. Azzal sarkon fordult, és kisétált az előszobából, ami egyébként önmagában is akkora volt, mint a mi nappalink.
- Nos, üdvözöllek nálunk, Leila – fordult felém Victoria.
- Örülök, hogy itt lehetek – eresztettem meg egy halvány mosolyt felé. Mondanom sem kell, semmilyen reakciót nem váltott ki belőle ez az apró gesztus.
- Miranda a házvezetőnőnk. Ha bármi kérdésed van, nem találsz valamit, őt keresd. – Egyértelműen nem akart ő lenni, akinek meg kell mutatnia a mosdót és egyebek.
- Rendben – bólintottam.
- Most pedig… Gyere utánam. Elmondom, pontosan mi is lesz a feladatod. – Az utolsó mondatot már nekem háttal mondta, és kopogó léptekkel megindult a ház belseje felé.
Alig bírtam visszafogni magam, hogy fel ne kiáltsak a csodálkozástól, mikor beléptünk a hallba. Vagy inkább előcsarnokba. Velem szemben rögtön egy hatalmas márványlépcső foglalt helyet, ami az emeletre vezetett. A lépcső feljebb is folytatódott, egyértelművé téve, hogy harmadik emelet is tartozik a házhoz. A kör alakú terem egyébként szinte teljesen üres volt, viszont rengeteg ajtó nyílt belőle a ház többi részére. Pontosabban boltívek. Ajtót csak hátul láttam, az is tolóajtó volt, és a hátsó kertbe vezetett.
- Erre megyünk – indult el Victoria jobbra, keresztülsétálva az első boltíven. Mint kiderült, mögötte helyezkedett el a nappali. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ez is hatalmas volt. Amint az kívülről is látszott, falát üvegből építették, a belső falak viszont egyszerű szürkék voltak. Az egyikre egy óriási tévét szereltek, vele szemben pedig fehér bőrkanapé foglalt helyet, amin egy kisebb falu teljes lakossága kényelmesen elfért volna. A helyiségben ezen kívül helyet kapott egy üveg dohányzóasztal, rajta gondosan elrendezett újságokkal és könyvekkel. A belső falakon pedig könyvespolcok kaptak helyet, de könyvek helyett dísztárgyakat és fényképeket pakoltak rájuk, amivel valószínűleg otthonosabbnak kívánták láttatni a szobát. Őszintén? Nem sikerült. Az egész olyan hidegnek és érzelemmentesnek tűnt. Persze ez nem jelentette rögtön azt, hogy nem egy igazi, szerető család él itt, mégis ezt a hatást keltette.
- A dolgozószobám odalent van. – Victoria egy újabb boltív felé vezetett, ami a könyvespolcok között nyílt, és nem más helyezkedett el ott, mint egy lift. Igen. Egy lift. Ebben a házban még az is volt. Hihetetlen.
Victoria megnyomta a hívógombját, mire az ajtók szétnyíltak, mi pedig beszálltunk. A lift falán mínusz egytől háromig sorakoztak a gombok, ami bizonyította elképzelésemet, miszerint ez a ház hatalmasabb, mint az egész utca, ahol én lakok.
Halk csilingelés jelezte, hogy megérkeztünk.
- Vaó. – Ezúttal nem bírtam megállni, hogy ne füttyentsek egyet meglepetésemben.
- Igazi álomvilág, nemde? – Mióta találkoztunk, azt hiszem most először láttam bármiféle pozitív érzelmet tükröződni Victoria arcán. Igaz, most is csak a szeme csillogott, de már ez is több volt annál, amire számítottam tőle.
- De igen.
Nem hazudtam. A hely, ahová megérkeztünk, egyáltalán nem egy tipikus, koszos és büdös pince volt tele patkányokkal. Épp ellenkezőleg. Lábunk alatt márványpadló csillogott, a falakat pedig tükrök borították. De nem is ez volt a lényeg. Az óriási helyiségben, ami talán még a hallnál is nagyobb volt, bármerre is néztem, csak próbababákat, ruhaanyagokkal megpakolt asztalokat, ipari méretű ruhaakasztókat, varrógépeket és különböző darabokról készült rajzokat láttam. Számomra felért egy kincsesbányával.
- Nos – köszörülte meg a torkát Victoria. – Itt készül majd nagyjából minden darab, ami a nyár végi bemutatón szerepelni fog.
- Értem – néztem körbe újra csillogó szemekkel.
- Később körbevezetlek itt, de még van néhány megbeszélni valónk. Menjünk az irodámba – mutatott jobbra egy széles folyosó felé. Követtem őt egészen az utolsó ajtóig, amin végül benyitott.
Nem tudom, pontosan mire számítottam, de az biztos, hogy nem egy kicsi szobára, sok polccal és egy közepes méretű íróasztallal. Nem is tudom. Túl egyszerűnek tűnt a ház többi részéhez képest.
Victoria hellyel kínált, úgyhogy letelepedtem vele szemben, az íróasztal elé.
- Tehát. Gondolom, érdekel, mit is kéne pontosan csinálnod. Nos, szükségem lenne egy olyan személyi asszisztensre, aki ért a tervezéshez is, és rá tudom bízni néha az itteni munkák vezénylését. A feladataid nem lennének mindig ugyanazok, attól függ, hogy egy adott napon mit kell csinálnod, hogy éppen hogy haladunk a munkával – magyarázta.
- Értem. És nekem ez teljes mértékben megfelel.
Victoria bólintott, aztán belefogott egy hosszabb monológba, amelyben kifejtette, milyen stílust akar képviselni az új márkájával, mik az elképzelései, és hasonlók. Őszintén szólva nagyon érdekelt a dolog, úgyhogy figyelmesen hallgattam. Közölte azt is, hogy a következő héttől kellene munkába állnom, és mikor erre is rábólintottam, úgy tűnt, befejezettnek nyilvánította a megbeszélésünket.
- Akkor most körbevezetlek.

***

- …itt pedig a tervek láthatók – lépett oda egy festőállványhoz, amelyre egy nagyméretű vázlatfüzetet állítottak, és fellapozta azt. Minden egyes oldalán szebbnél szebb ruhák rajzait pillantottam meg. Alig bírtam megállni, hogy ne tátott szájjal bámuljam őket.
- Ezek csodálatosak! Mindet ön tervezte? – fordultam felé kíváncsian.
- A legtöbbet igen – húzta ki magát büszkén. – De ezt például itt… - mutatott egy estélyi ruha rajzára, de a mondatát félbeszakította a lift csilingelése.
Victoria rögtön felkapta rá a fejét, de én tovább csodáltam a meseszép rajzot.
- Anya! Találtam pár vázlatot a konyhaasztalon. – Egy fiú hangját hallottam a hátam mögött. Fogalmam sincs, hogyan és miért, de valahogy elvonta a figyelmemet az estélyiről, amit éppen nézegettem. Nem tudom megmagyarázni a dolgot, de az a hang valahogy arra késztetett, hogy megforduljak, és megnézzem, ki a tulajdonosa. Mintha megbabonázott volna.
Elfordultam a festőállványtól, és egyenesen a Victoria előtt álló fiúra néztem. Pontosabban a szemébe, ugyanis ő is éppen engem nézett. Mikor találkozott a tekintetünk, úgy éreztem, valami megváltozott körülöttem. Mintha hirtelen minden más lett volna. Furcsa és megmagyarázhatatlan érzés volt, de valahogy mégis… jó.  Mint amikor hosszú idő után újra vehetsz egy mély levegőt. Mikor érzed, hogy innentől kezdve minden rendben lesz, mert egyszerűen nem lehet másképp. Mikor hirtelen rájössz, van remény, még semmi sincs veszve, mert van valaki, aki mindent megoldhat. Igen. Pontosan ezt éreztem akkor. Egy szót sem szóltunk, azt sem tudtam ki ő, de valami akkor is megváltozott.
Nem tudom, az ő fejében mi játszódhatott le, de annyi biztos, hogy nem szakította meg a szemkontaktust. És mintha megcsillant volna valami azokban a gyönyörű barna szemekben. Talán kíváncsiság. Esetleg csodálat. Vagy egyszerűen csak meglepettség.
Így belegondolva, nem is az volt a legfurcsább az egész helyzetben, hogy milyen ismeretlen érzések kerítettek hatalmukba, mikor megpillantottam őt, hanem hogy ezek a bizonyos érzések nem ijesztettek meg. Valahogy… Normálisnak tűntek. Még annak ellenére is, hogy az életem minden területén szeretem kézben tartani a dolgaimat, irányítani mindent magam körül. Sosem hagytam senkinek és semminek, hogy meglepjen. Mindig gondoskodtam róla, hogy az elkövetkezendő események az életemben kiszámíthatóak és megtervezettek legyenek. Igaz, nem mindig jártam sikerrel, de általában igen. Most kivételesen nem jött össze. Hagytam magam elveszni azokban a barna szemekben, és bármit megtettem volna abban a pillanatban, hogy megtudjam, milyen személyiség is lakozik mögöttük. Életemben először spontán akartam lenni. És vállalni minden kockázatot.
Nem tudom, pontosan mennyi ideig álltunk ott pislogás nélkül bámulva a másikra. Valószínűleg nem lehetett több pár másodpercnél, de nekem óráknak tűnt. Annyi különféle érzelem kerített hatalmába olyan rövid idő alatt, hogy az szinte felfoghatatlan.
De Victoria gondoskodott róla, hogy a soron következő érzelem a csalódottság legyen, ugyanis megköszörülte a torkát, és kissé éles hangon felkiáltott.
- Hé! – A hatás kedvéért még tapsolt is egyet. – Ezt felejtsétek el! Még most, mielőtt elkezdődne.
Nem tudtam, pontosan mire céloz, de ha köze volt a fiúhoz és hozzám, akkor talán jobb lett volna közölni vele, hogy elkésett. Valami máris elkezdődött. Részemről biztosan.
Talán nem kellett volna, de elgondolkodtam azon, vajon mennyire tűnhetett mesébe illőnek egy kívülálló szemszögéből az egymásra nézésünk. Bár ha az a kívülálló Victoria, valószínűleg semennyire sem. Számára felérhetett egy horrorral.
- Ugyan mit? – A srác elszakította rólam a tekintetét, de a szeme sarkából még mindig figyelt. Közben úgy tett, mintha nem tudná, miről beszél Victoria.
- Brooklyn. Hogy is fogalmazzak… A családunk nagy tiszteletnek és elismerésnek örvend, te pedig a fiunk vagy. Nem állhatsz le csak úgy bárkivel. – Mindezt úgy mondta, mintha én ott sem lennék, és nem hallanám, amit mond. Pedig igenis hallottam. És tátott szájjal, elképedve emésztgettem minden szavát, amit – ezek szerint – a fiához intézett.
- Ezt meg hogy érted? – kérdezte Brooklyn szintén kissé döbbenten.
- Leila az asszisztensem. Te a fiam vagy. Két külön világ. Jobb, ha még most tisztázzuk: köztetek soha semmi nem lehet. Az ég-világon semmi. Világos? – Bár a fiához beszélt, tudtam, részben, hozzám is intézi a szavait. A szavakat, amelyekkel azért rendesen átgázolt rajtam, de ezt a világ minden kincséért sem mutattam volna ki. Bár azért azt megjegyezném, hogy nehezemre esett megállni, hogy ne vágtassak ki dühösen a házból, és hagyjam a francba az egész munkát meg a divat világát. Csak azért maradtam, mert tudtam, a családomnak szüksége van a pénzre, amit itt keresek majd.
- Mint a nap – morogta Brooklyn.
- Remek. Most pedig menj készülődni. Meglátogatunk néhány régi ismerőst. – Victoria egyértelműen minél távolabb akart tudni bennünket egymástól.
- Megyek – tette le egy asztalra a vázlatokat Brooklyn, amik még mindig a kezében voltak. – Leila! – Hirtelen felém fordult, amivel alaposan meglepett. – Örültem a találkozásnak. – Halványan elmosolyodott, és rám kacsintott. Én zavaromban csak visszamosolyogtam rá, de meg nem szólaltam.
Miközben távolodó alakját figyeltem, éreztem, hogy Victoria megfeszül mellettem. Nem kellett zseninek lennem, hogy kitaláljam, felbosszantotta a fia engedetlensége. Mert az, ahogy elköszönt tőlem, igenis annak számított.
Én viszont annál inkább örültem neki, ugyanis így szereztem róla egy kis információmorzsát.
Szinte biztos voltam benne, hogy a barna szemek mögött egy igazi lázadó lakozik.
És ez tetszett. Nagyon is.

10 megjegyzés:

  1. Ez a rész is király lett, mint mindig. Szinte azonnal belestem Brooklyn-ba <3 :) Hiányoztál ám nekünk! Remélem jól telik a nyarad, és sokat írsz még sulikezdésig.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönööm *-* Ti is hiányoztatok nekem <3 Egyébként köszönöm, jól telik a nyaram, és igyekezni fogok, hogy minél több részt meg tudjak írni ;)
      xxRia

      ui: Brooklynba nem nehéz beleesni :D <3

      Törlés
  2. Te jó ég! Azt hiszem szerelmes lettem!<3 DE, nem Brooklyn-ba, hanem ebbe a történetbe (na jó, Brooklyn-ba is, de ez titok). Nagyon jó lett ez a rész (is). *-*
    Szép nyarat neked Ria, és sok ,,ihletet,,!
    Xxx,C.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, te :D Nagyon jól esik ezt olvasni *-* Köszönöm <3
      Neked is szép nyarat! És nyugi, nem mondom el senkinek, hogy beleszerettél Brooklynba ;) <3
      xxRia

      Törlés
  3. Örülök, hogy megjött a következő rész, már nagyon vártam. Imádom a történetet és Leilát, valamint Brooklynt is. Remélem hamar jön a folytatása!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy ennyire tetszik a történet! *-* Megpróbálok sietni ;)
      xxRia

      Törlés
  4. Mikorra várhatjuk a köv. részt?<3 :)

    VálaszTörlés
  5. Szia!
    Alig találtam rá a blogodra máris kiolvastam. Nagyon jól írsz és ahogy közvetíted a történéseket! Fantasztikus! De nem csak ez, hanem a másik blogod is elnyerte a tetszésemet! Kíváncsian várom a folytatást és remélem, hogy újból belelendülsz az írás csodálatos világába! Sok sikert! Tessék írni azokat a részeket!
    Puszi: Scarlett

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Igaz, hogy két év után olvasom csak a kommentedet, de így is megmelengeti a szívemet <3 A másik blogomon hosszabban kifejtettem, miért nem írtam az elmúlt években, de mostantól igyekszem folytatni mindkét történetet. Remélem, még számíthatok rád olvasóként! :)

      xxRia:)

      Törlés